6. Fejezet

Evisse


Stacie az egész hazautat duzzogással töltötte. Nem haragudtam rá a tegnapi viselkedése miatt, inkább mulattatott. Olyan fiatal, csökönyös és elkényeztetett volt, hogy tudtam, nem kell komolyan venni a csipkelődését.
Amint a gép leszállt, Stacie felsóhajtott.
Stacie: Ev... én... sajnálom, amit tegnap este mondtam. Nem gondoltam komolyan.
Evisse: Tudom Stacie, nem kell bocsánatot kérned.
Szerettem volna megkönnyíteni számára dolgot. Stacie nem az a típus volt, aki egykönnyen beismeri a hibáit. Talán mégis jó hatással vagyok rá.
Stacie: Ugye barátok maradunk? - kérdezte kétségbeesetten. - Ev, mondd hogy nem utáltál meg!
Evisse: Ne beszélj csacsiságokat! Hát persze hogy barátok vagyunk. A barátok pedig néha veszekednek, de aztán kibékülnek. - magyaráztam.
Stacie a nyakamba ugrott. Majd szó szerint lerángatott a gépbe, és begyömöszölt a fekete limuzinba, ami minket várt.
Evisse: Nem feltűnő egy kicsit? - kérdeztem idegesen.
Furcsán vette volna ki magát, ha limuzinnal érkezek a virágüzletbe. Stacie megigazította a sminkjét, miközben a sofőr bepakolta a csomagokat.
Stacie: Most elmegyünk hozzánk. Már várnak minket uzsonnára. - jelentette be.
Evisse: Várnak? Mégis... kik? - kérdeztem rosszat sejtve.
Stacie: A családom. Apa végre hazajött. Erre az alkalomra talán anyám is összeszedi magát. Nem láttuk apát, már egy hónapja. - panaszkodta. - Folyton üzleti úton van.
Evisse: Oh. - nyögtem ki. - Adam is otthon lesz?
Stacie: Nem hinném. Péntek van. Biztosan elutazott a haverjaival valahová. Mostanra már holt részeg lehet. - magyarázta.
Evisse: Szerinted ez meddig mehet még így tovább?
Stacie: Adam egy önző, ostoba alak és utálom!Soha életében nem szeretett senkit csak saját magát. Soha nem törődött velem, nem érdekelte anya sem, és apának sem segített soha. Csak bulizik, iszik és csajozik egész álló nap. Nem hinném hogy szándékában állna ezen változtatni.
Evisse: És... az apukátok mit szól ehhez? - kérdeztem óvatosan.
Stacie: Nagyon dühös rá. Adam ezért is menekül el itthonról, ha apa hazajön.
Evisse: És a szüleid nem lesznek dühösek ha...
Stacie: Ugyan! - legyintett. - Emiatt ne aggódj.
Nem tudtam mit felelni és az autó ebben a pillanatban bekanyarodott a Cole birtok kapuján. Már el is felejtettem hogy mennyire gyönyörű a kert és a ház. Az autóból kiszállva megéreztem a rózsák bódító illatát. Milliónyi rózsa díszítette a kertet, a szivárvány minden színében pompáztak.
Evisse: Gyönyörű! - suttogtam áhítatos hangon.
Stacie: Apa, megjöttem! - kiáltotta a házba lépve. - Hol van apa? - kérdezte a komornyiktól.
Komornyik: Miss Cole, az édesapja, az az édesanyja hátsó kertben vannak. Ott terítettünk meg uzsonnára. - felelte formálisan. - A kisasszony a vendégünk?
Stacie: Igen, ő a barátnőm Evisse.
Komornyik: Ebben az esetben gondoskodom még egy terítékről. Kérem kövessenek.
Szóhoz sem jutottam. A komornyik kivezetett minket a hátsó kertbe, a medence mellé. Stacie szülei a pavilon alatt ültek.
Melanie Cole arca elgyötört és puffadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Valamikor szépséges asszony lehetett, az emlékeimben halványan élt egy festmény ami őt ábrázolta. Gyönyörű mézszőke haj, tengerkék szemek, bájos arc. Mostanra ebből semmi sem maradt. Eltűnődtem, hogy vajon tényleg annyi plasztikai műtétje volt e, mint amit Olga felsorolt.
Mr. Cole-t még sohasem láttam és megdöbbentem mennyire hasonlít Adam-re. Ugyanazok a széles vállak, a sötét haj és a szürke szemek. De Gregory Cole arca sokkal kedvesebb és barátságosabb volt. Remekbe szabott öltönyt viselt, ami kiemelte sportos alakját.
Greg: Nahát! Csak nem a kislányom? - kiáltotta mélyen zengő hangon. - Gyönyörű mint mindig.
Stacie kacagva a nyakába ugrott.
Stacie: Hiányoztál apa!
Greg: Te is nekem Csillagom!
Melanie: Az ég szerelmére Stacie, ne visíts már! Szétmegy a fejem a hangodtól! - nyöszörögte.
Stacie: Bocsánat. Anya, apa, ő itt a barátnőm Evisse.
Megfogta a kezem és odahúzott a szüleihez. Mr. Cole odajött hozzám és kedvesen rám mosolygott.
Greg: Igazán örvendek Evisse, kérlek szólíts Greg-nek. Stacie barátai az én barátaim is. - kezet nyújtottam neki.
Evisse: Én is örvendek Mr... azaz Greg. - éreztem hogy elpirulok, mire Stacie és az apja összenevettek.
Greg: Foglalj helyet. A feleségemet már ismered?
Evisse: Igen, már találkoztunk. - rámosolyogtam Melanie Cole-ra.
Rám nézett. A szememi üresek és élettelenek voltak. Úgy tűnt nem ismer fel.
Melanie: Ezt nem kétlem, kedvesem. - mondta fanyarul. - Szörnyű az arcmemóriám.
Eközben a komornyik megterített a számomra is, majd felszolgálták az uzsonnát. Szendvicseket és salátát hoztak, majd süteményt, kávét, teát és limonádét.
Greg: Szóval... Portland-ben éltél. A szüleid még mindig ott laknak? - kérdezte érdeklődve.
Evisse: Igen. A kertvárosban.
Melanie: És mivel foglalkoznak a szüleid, kedvesem? - kérdezte unott hangon.
Láthatóan őt a legkevésbé sem érdekelte az élettörténetem. Greg Cole viszont érdeklődve hallgatta amit mondok.
Evisse: Az édesanyám riporter. Az egyik helyi csatornánál van műsora, az apám pedig az egyetemen tanít történelmet.
Greg: Történelmet? Hm... - eltűnődött. - Mi is a vezetékneved?
Evisse: Green. - feleltem.
Greg: Az édesapád netán Dr. Patrick Green?
Meglepődtem.
Evisse: Igen.
Greg Cole felnevetett.
Greg: A jó öreg Patrick lánya vagy? A szobatársam volt a kollégiumban.
Evisse: Igazán? - kérdeztem meglepetten.
Stacie: Jaj, ez annyira szuper! - lelkesedett.
Greg: Micsoda véletlen. - sóhajtott. - Örülnék ha újra láthatnám. Ha legközelebb beszélsz vele, említsd meg neki, hogy az öreg cimborája Greg üdvözli őt, és ha erre jár feltétlenül nézzen be hozzánk.
Evisse: Meg fogom mondani neki! - ígértem.
Greg: Örülök, hogy Stacie és te összebarátkoztatok. Remélem ezután gyakran látunk majd!.
Evisse: Köszönöm!
El sem tudtam képzelni, hogy egy ennyire kedves embernek hogy lehet olyan gonosz és undok gyereke, mint Adam. Stacie sem volt könnyű eset, de Adam szó szerint aljas volt. Még ahhoz is gyáva hogy az apja szemébe nézzen. Inkább elbújik és részegen fetreng valahol.
Uzsonna után Stacie hazavitt. Mailo és Beth nagyon jóllakottnak és elégedettnek tűnt.Marie és Olga gondjukat viselték. Felment a szobámba és kipakoltam a ruhákat. Még sohasem volt ennyi ruhám, és főleg nem ilyenek. Eltöprengtem, hogy vajon hova is veszem majd fel őket. Rózsaültetéshez biztosan nem. Kimentem a kertbe, de ott sem volt dolgom, úgy tűnt Marie megöntözte a virágokat. Lám, semmi rossz nem történt, mialatt távol voltam.
Így már egyáltalán nem érzetem lelkiismeret furdalást, amiért elmentem San Francsico-ba és alig vártam hogy beszélhessek Marie-val. Mekkorát fog nézni, ha megtudja, hogy a papám és Stacie apja régi barátok még az egyetemről.
Marie: Mr. Cole nagyon rendes ember! - mosolygott. - Rengeteg pénzt költ jótékony célokra és sokat tett a városért.
Evisse: Tudod... azon gondolkoztam, hogy mi történt vele és Melanie asszonnyal? Mikor siklott ki az életük...
Marie lakásában voltunk. Odakint már sötét volt. A langyos szellő tücsökciripelést hozott, és az utcák lusta csöndbe burkolóztak. A lámpák fényének bűvöletében megannyi éjjeli lepke keringett. Valahol egy macska nyávogott panaszosan, a közeli kocsmából pedig zene és nevetés hallatszott.
A kis lakás megnyugtató és otthonos volt, az össze nem illő bútorokkal, amiket Marie az évek során összegyűjtött. A régi lemezlejátszón Nat King Cole varázslatos zenéje kelt életre.
Marie: Én még nem éltem itt akkoriban, de az itteniektől hallottam a történetet. Mr. és Mrs. Cole gyönyörű, boldog pár voltak. Felépítették azt a hatalmas, fényűző villát és naphosszat kirándultak, kocsikáztak, lovagoltak a környéken. Aztán megszületett Adam. Mr. Cole nagyon büszke volt rá, magával vitte az irodába, a tárgyalásokra. Habár akkoriban alig dolgozott, mert az idősebb Mr. Cole vezette a céget. Mrs. Cole gyönyörű, vidám asszony volt. Rengeteg partit adott, jótékonysági bálokat rendezett és az emberek csodálták a szépsége és kedvessége miatt. Aztán a dolgok rosszra fordultak, amikor az idősebb Mr. Cole meghalt. A fia nem győzte a munkát és sohasem volt már a családjával. Abban az időben született meg Stacie és Melanie Cole mély depresszióba esett a szülés után. A családja elvitte őt délre, le Floridába. A gyerekek pedig ott maradtak egyedül, a személyzettel. De Mrs. Cole ha lehet csak még rosszabb állapotba került távolt az otthonától. Amikor hazajött már semmi és senki nem érdekelte. A férje pedig túl elfoglalt volt, hogy a gyerekekkel foglalkozzon. Szegények így nőttek fel. Gazdagságban, szeretet nélkül. - sóhajtott. - Tudod, azt hiszem Adam szenvedett a legtöbbet. Ő emlékszik rá milyen boldogok voltak. Elég idős volt ahhoz, hogy megértse a dolgokat. A családja a szeme láttára ment tönkre. Stacie csak azt ismeri, ami most van. De Adam tudja mit veszített el.
Hirtelen nagyon megsajnáltam a Cole gyerekeket. Nem csoda hogy ilyen bajkeverők és felelőtlenek lettek, ha soha senki sem törődött velük igazán. A pénz nem pótolja a szeretetet. Vajon ha ők is olyan boldogan nőnek fel mint én, akkor most minden más lenne?
Próbáltam elképzelni egy kedves, vidám Adam-et, de nem ment. A bennem elő kép róla túl erős volt, és sajnos elég kevés esély van rá hogy Adam megváltozzon.
Hirtelen nagyon dühös lettem magamra. Miért foglalkozom én Adam Cole-lal? Azt csinál amit akar! Tőlem akár a világ összes piáját is magába döntheti!



Vartanne


Kétségbe estem. Magamra hagytak, nem volt kihez fordulnom. Ki van velem és ki van ellenem? Ki hazudik és ki mond igazat? Mi a helyes és mi a helytelen? Kiben bízhatok?
Vartanne: Miért nem válaszoltok? - üvöltöttem. - Gabrielle!
Odakint az éjszaka csendes volt és nyugodt. Evisse összegömbölyödve aludt az ágyában, időnként meg-megmoccant és emberi fülnek talán kivehetetlen hangon Eric nevét suttogta.
Szóval még mindig gondol rá. Hirtelen vad düh hasított belém. Én vagyok itt, én szeretem őt. Az a fiú meghalt, nem tehet semmit Evisse-ért. Én vigyázok rá. És még csak azt sem tudja hogy én létezem!
Vartanne: Gabrielle! - kiáltottam ismét.
Hiába. Leültem Evisse ágyára és magam köré vontam a szárnyaimat. Fáztam, vacogtam. Éreztem, hogy a borzongás teljesen átjárja test nélküli lényemet és a szárnyak nem képesek megóvni többé.
Vartanne: Lucifer... hagyj békén!
Lucifer: Még mindig nem hiszel nekem? - kérdezte negédes hangon. - Nem elég bizonyíték, hogy a mennybéli slepped még csak nem is válaszol? Elhagytak téged Vartanne. Magadra hagytak.
Vartanne: Nem! Ez... ez csak egy próba! Próbára tesznek!
Lucifer: Ugyan, kérlek. Csak egy eszköz vagy a számukra. Ok arra, hogy háborút kezdjenek ellenem. Tudják, hogy el fogsz bukni...
Vartanne: Nem!
Lucifer: Hát nem érzed? Az erőd lassan elhagy, a szárnyad megkoptak. Nem vagy már képes megóvni a lányt!
Eltakartam magam a szárnyaimmal, de semmit sem értek.
Lucifer: Nem fogod tudni teljesíteni a feladatod. Evisse bűnbe esik. Olyan bűnbe, ami miatt nem lehet belőle őrangyal. Te pedig visszakerülsz a Földre az emberek közé. Soha többé nem látod őt és mindent elveszítesz.
Vartanne: Ez nem fog megtörténni! - ellenkeztem.
Lucifer: Az őrangyalok nem lehetnek önzők. Te pedig magadnak akarod őt. És ez lassacskán felemészt téged... elveszi az erődet, a képességet, hogy a jót sugalld neki.
Vartanne: Evisse-nek nincs szüksége az én közbenjárásomra. Ő nélkülem is jó és tiszta!
Lucifer: Hm... - felsóhajtott. - De már nem sokáig.
Mielőtt bármit felelhettem volna, Lucifer eltűnt. Magamra hagyott a kétségeimmel és a szerelemmel amit éreztem. Borzasztó dolog az a szerelem, amit nem oszthatsz meg senkivel. Nem szabadna szerelemnek nevezni, sokkal inkább bilincs, ami a magány börtönében tart leláncolva. A tudattal, hogy az egyetlen, aki kiszabadíthatna, sohasem fog megmenteni.


Evisse


Vasárnap délután volt, gyönyörű verőfényes nap, az idő szinte hívogatott egy kis kirándulásra. Felvettem az új virágos ruhámat, és hozzá egy barna sarut, majd bepakoltam a hátizsákomba egy üveg vizet és néhány fánkot. Mailo-val elindultunk a város széli erdőbe, ahová gyakran jártunk csatangolni.
Gondoltam rá, hogy elhívom Stacie-t, de úgyis csak nyafogna és kényeskedne. A cipőjét siratná, vagy a sminkjét. Egyébként is magányra vágytam. Tegnap ismét Eric-ről álmodtam. Ugyanaz az álom volt, mint mindig.
Próbálom utolérni, rohanok utána, a nevét kiáltom, de nem hall engem. Minden erőmmel futok, kinyújtom a kezem, de amikor megérintem, semmivé foszlik. Eltűnik...
Mailo felnyüsszent mellettem. Észre sem vettem, hogy kiértünk a városból. Körülnéztem, de egy lélek sem járt erre. Lehajoltam, hogy levegyem a kutyáról a pórázt.
Evisse: Így ni! De ne szaladj el, mint a múltkor!
Mailo boldogan berohant a fák közé, majd át az úton a másik oldalra. megszagolt minden bokrot, megjelölte őket, majd megugatott egy szarvasbogarat, amin jót nevettem.
Evisse: Jobb ha vigyázol, mert még megcsípi az orrodat!
Mailo végül feladta a harcot a szarvasbogár ellen és tovább sétáltunk, be az erdőbe. Elértünk egy útelágazáshoz, de Mailo nem a megszokott úton ment tovább.
Evisse: Mailo, gyere vissza! - kértem. - Butus, rossz irányba mész. - kiabáltam utána.
Ebben a pillanatban egy nyúl ugrott ki az egyik bokorból, majd nekiiramodott. Mailo utána rohant és hamarosan eltűnt a sűrűben.
Evisse: Jaj ne! Mailo! Mailo! - kiáltottam, majd futásnak eredtem, már amennyire a szandálomban ez lehetséges volt.
Az erdő egyre sűrűbbé és sötétebbé vált és Mailo-nak nyoma veszett. Hátranéztem, de nem láttam utat. Jól jött volna most egy iránytű, vagy egy telefon, de sajnos egyiket sem hoztam magammal.
Tovább küzdöttem magam a bokrok és fák sűrűjében, majd hirtelen meghallottam Mailo mérges csaholását. Újult erővel törtem utat az elém boruló ágak között, majd olyan hirtelen értem ki a sűrűből, hogy a szikrázó fény szinte elvakított. Pislogtam néhányat, majd elakadt a lélegzetem. Egy hatalmas ház állt az orrom előtt. Kábán elindultam a magasra nőtt fűben, hogy körbejárjam az épületet. Nem is ház volt,hanem egy kastély. Egy hatalmas, gyönyörű, szinte mesébe illő kastély.
Úgy tűnt teljesen elhagyatott. Az ablakok betörtek, az ajtókat bedeszkázták. Az erdő lassacskán szinte bekebelezte, néhány fa, már szinte a betonból nőtt ki. Milyen régi lehet? A stílusból ítélve valamikor az 1800-as évek közepe felé épülhetett, talán még a polgárháború előtt. Amennyire tudom Dear Valley közelében nem volt csata, máskülönben biztosan lerombolták volna ezt a csodát.
Újra és újra körbejártam. Észre sem vettem, hogy Mailo időközben előkerült, így majdnem hasra estem benne.
Evisse: Uh, Mailo. Vigyázz! - nyögtem. - Mit gondolsz be tudnánk menni? - tanakodtam.
Odamentem az egyik földszinti ablakhoz és bekukucskáltam. Az ablak nagyon koszos volt, és nem láttam mást csak néhány kivehetetlen bútort letakarva, repedezett parkettát, faleveleket és üvegszilánkokat.
Felsóhajtottam és körülnéztem a kastély udvarán. Valaha gyönyörű kert vehette körül, de a szobrokat az idő szürkére festette, néhány csonkán hevert a fűben, volt amit szinte teljesen benőtt a gaz és a moha. Egy szökőkutat is felfedeztem, melynek medencéjében megmaradt ez esővíz, ami most tükröt tartott a felhőknek, akik odafentről néztek bele.
A kert végében gondozatlan gyümölcsfák álltak sort. Alma és barack termett rajtuk. Odamentem, de sajnos egyetlen gyümölcsöt sem értem el, a földön heverőket pedig már megdézsmálták az erdő lakói. Ledobtam a hátizsákom, majd felkapaszkodtam az egyik almafára. Lezúztam a térdemet mire felértem egy kényelmes ágra. Itt többé-kevésbé biztonságosan ülhettem, és a sok, gyönyörű piros alma alig karnyújtásnyira csüngött tőlem.
Mailo lefeküdt a fa alá, és behunyta a szemét, de a fülei éberen figyelték a zajokat.
Leszakítottam egy almát és megtöröltem a ruhámba, miközben elképzeltem Stacie milyen képet vágna, ha most látna engem. Nekidőltem a fa vastag törzsének és behunytam a szemem.
Békességet és nyugalmat éreztem. Mintha csak én lennék a világon és soha semmi baj nem érhetne.
Adam: Mit csinál Evisse Green egy fa tetején?
A hang hallatán előre dőltem, de elvesztettem az egyensúlyom és hatalmas puffanással értem földet. Kinyitottam a szemem. Adam ott állt és gúnyosan vigyorogva nézett le rám.


Adam


Apámmal csúnyán összevesztünk az este, majd ma ebédnél is, így jobbnak láttam, ha eltűnök egy időre a szeme elől. Utáltam, ha azzal fenyegetőzött, hogy nem állja tovább a számláimat. Ismertem annyira, hogy tudjam, egyszer tényleg megteszi majd, hogy nem ad pénzt.
Ahhoz pedig semmi kedvem nem volt, hogy dolgozni kezdjek. Ha szerencsém van ma este elutazik és nyugtom lesz tőle egy pár hétig.
Arra a helyre jöttem, ahová rajtam kívül senki sem jár. Egy helyre, ami épp olyan magányos és vad, mint én. Egy hely, amire ha ránézel borzongás fut végig a gerinceden. Engem mégis megnyugtatott. Sokkal inkább az otthonom volt, mint az a hely, ahol álomra hajtottam a fejem.
De valami megváltozott. Most volt ez a hely. Sokkal élettel telibb, sokkal vidámabb volt. Nem szerettem ezt. Ennek a helynek ijesztőnek és szomorúnak kellene lennie. Nem pedig napfényesnek és barátságosnak.
Gyanakodva sétáltam végig a kerten, amikor megpillantottam egy foltos beagle-t az egyik fa alatt. A kutya is engem nézett, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy veszélyes vagyok e vagy sem.
Már épp el akartam zavarni, amikor megláttam a lombok között, két gusztusosan barnára sült női lábat. Bizonyára nem képzelődöm, mivel ma még egy kortyot sem ittam.
Csendben odasétáltam, időnként a kutyára pillantva. Amaz igencsak barátságos példánya volt a fajtájának, mert még a farkát is csóválni kezdte, ahogyan mellé értem.
Már éppen mondani akartam valami frappánsat a formás lábak tulajdonosának, amikor felismertem, hogy ki ül odafent.
Adam: Mit csinál Evisse Green egy fa tetején? - csúszott ki a számon.
A lány szemei kipattantak majd eleresztette az ágat, amitől elvesztette az egyensúlyát és lezuhant. Szerencsére a magas fű valamennyire felfogta az esést, mert dühösen pislogott rám. A haja tele volt fűvel. Felnevettem.
Evisse: Te meg mit röhögsz? - morogta és felült, majd a fejét kezdte dörzsölni.
Adam: Ez a harmadik alkalom, hogy kiterülve látlak. De még mindig nem tudtam megunni a látványt!
Evisse: Ha-ha-ha! Hát tudod mit? Én már kezdem unni!
Adam: Mondd csak, hogy kerültél ide?
Evisse: Felmásztam. - felelte és lábra állt.
Adam: Úgy értem ide. Erre a helyre.
Evisse: Fogalmam sincs. - vonta meg a vállát. - Mailo elszaladt előlem és követtem őt az erdőben. Aztán... egyszer csak itt voltam. És te?
Adam: Gyakran jövök ide. - vallottam be, majd felnyúltam egy almáért.
Evisse: Ugyan minek? Vedelni?
Szerettem volna képen törölni a szemtelen csitrit.
Adam: Azt hiszem nincs abban semmi meglepő, ha az ember néha felkeres egy a tulajdonában álló ingatlant. - jegyeztem meg hidegen.
Evisse: Hogy? Ez... ez a hely a tiétek?
Adam: A dédapám építette. Charvé hercege volt.
Evisse: Szóval... akkor te herceg vagy? - kérdezte döbbenten.
Adam: Nem, drágaságom, sajnos le kell hervasszam reménységed bimbóit. Nem vagyok herceg. A családom a polgárháború után elvesztette a címét.
Evisse: Engem aztán nem érdekel, hogy az vagy e vagy sem! - vetette oda, majd elmasírozott mellettem. - Gyere Mailo!
Adam: Várj! - követni kezdtem, magam sem tudom miért.
Evisse: Köszönöm a rendkívül érdekes beszélgetést a családodról és a tulajdonotokban lévő ingatlanokról. Ha esetleg van még egyéb olyan hely is a városban ahol összefuthatok veled, akkor kérlek írj róla egy listát, hogy elkerülhessem. - hadarta.
Adam: Ami azt illeti te bukkansz fel mindig! Kezdem azt hinni, hogy követsz engem! - ingereltem.
Evisse: Ugyan miért tenném? - kérdezte és megpördült, majd velem szembe állt.
Adam: Ugye belém vagy esve egy csöppet, Szivecském? - cukkoltam.
Az arca hirtelen vörös lett, majd fehér. Azt hittem menten felrobban.
Evisse: Ó hát hogyne! Minden vágyam egy beképzelt, részeges, felelőtlen és gonosz pasas, akinek olyan a modora mint a pokróc és az esze kb. annyi mint egy cserebogárnak! - kiabálta. - Melyik lány ne alélna el a helyemben?
Adam: Nos ami azt illeti, elég sok lány odavan értem. - jegyeztem meg.
Evisse: Na ne nevettess! Téged még a szüleid sem szeretnek! - vetette oda.
Elakadt a lélegzete, majd a szája elé kapta a kezét. Furcsa gombócot éreztem a torkomban, de erőt vettem magamon. A harag hirtelen végigsöpört a testemen, majd elárasztotta a fejemet, uralma alá hajtva a gondolataimat.
Megragadtam Evisse-t és a falnak löktem.
Evisse: Sa-sajnálom! - kiáltotta.
Megmarkoltam a nyakát és a vállát, majd kényszerítettem hogy a szemembe nézzen.
Adam: Tudja valaki hogy ide jöttél? - kérdeztem fojtott hangon.
Evisse: Nem! - nyöszörögte.
Adam: És mit fognak majd szólni, ha a kis Evisse-nek nyoma vész?!... - suttogtam.
Evisse: Mit akarsz tenni? - kérdezte könnyes szemmel.
Adam: Megmutatom neked mennyire gonosz vagyok!
A másik kezemet is a torkára csúsztattam és megszorítottam. Evisse próbált védekezni, de gyenge volt és pánikba esett. Benne csak félelem volt, bennem pedig gyilkos düh.


Vartanne


Tudtam, hogy baja fog esni, de képtelen voltam megakadályozni, hogy odamenjen. Képtelen voltam rávenni, hogy hagyja ott azt az átkozottat. És most, végig kell néznem, ahogyan az a lelketlen szörny, az a gonosz szívtelen ember elpusztítja őt.
Vartanne: Gabrielle! - a hangom könyörgő volt. - Könyörgöm! Segíts!
Evisse szemei megteltek könnyel és az ajkai hang nélkül Eric nevét formázták.
Vartanne: Lucifer! Kérlek, segíts! - kiáltottam végső elkeseredésemben.
Lucifer: Mit tehetek érted fiatal barátom?
Szinte úgy éreztem, várta az alkalmat.
Vartanne: Segíts hogy ember lehessek! Most!
Lucifer: Kérlek, az nem olyan könnyű. Először is találnunk kell egy emberi testet, akit megszállhatsz, aztán ki kell gondolnunk, hogy mit is adsz cserébe...
Vartanne: Bármit! Amit csak kívánsz! - vágtam rá.
Lucifer: Bármit? - kérdezte és ördögi vigyor terült szét az arcán. - A lelkedet?
Vartanne: Ám legyen! - feleltem és kezet nyújtottam neki.
Kezet ráztunk és abban a pillanatban éles fájdalom hasított belém, majd hatalmas dörrenés rázta meg az eget és villámok cikáztak át az égen. A szárnyaim leszakadtak és porrá lettek. Ebben a pillanatban elbuktam.
Adam elengedte Evisse-t, aki ájultan a földre zuhant. A kutya, aki eddig mérgesen csaholt mellettük, most odaszaladt és elkezdte nyalogatni Evisse arcát.
Adam: Mit jelentsen ez? - kérdezte rémülten.
Lucifer: Tudod... az alkunk...
Adam: Most? - kérdezte.
Vartanne: Mi? - megdöbbentem. - Ő lát téged?
Lucifer: Igen, volt egy kis ügyem vele nemrég.
Adam: Kivel beszélsz? - kérdezte gyanakodva.
Lucifer: Egy barátommal. - felelte, majd hozzám fordult. - Nem lát téged. Nos, valamit valamiért. Nekem adod a lelked, cserébe te kapsz egy testet és meghódíthatod szíved hölgyét. De vannak feltételem.
Adam: Itt vagy még? - kérdezte.
Most nyilván nem látta Lucifert sem.
Vartanne: Mik azok a feltételek?
Lucifer: 3 hónapot kapsz. És Evisse nem tudhatja meg hogy ki vagy valójában. Ha elmondod neki, az egyességnek vége és el kell hagynod az emberi testet. Ha letelik a három hónap és Evisse tényleg beléd szeret akkor örökre vele maradhatsz, vagyis addig amíg emberként élsz. De csak és kizárólag akkor ha tényleg szerelmes lesz beléd. Ha nem, nos... akkor az én társaságomat élvezheted majd a pokolban. A klíma talán nem valami kellemes, de sok hozzád hasonló van még odalent. - kuncogott.
Vartanne: És... ki lesz az akinek megkapom a testét?
Evisse még mindig ájultan feküdt a földön, Adam pedig nem is törődött vele.
Lucifer: Úgy imádom a munkámat. - sóhajtott. - Adam, szükségem van a testedre!
Vartanne: Mi? Hogy... ő? Nem! Ezt nem!
Adam: Belém akarsz költözni? - kérdezte.
Lucifer: Egy barátom fog beléd költözni. Igazából egy angyal, de van neki egy kis problémája. - mosolygott. - Nőügy! Talán még a segítségére is lehetsz!
Adam: És mennyi időről lenne szó? - sóhajtott.
Vartanne: Állj! Nem! Én nem akarok az ő testébe költözni! - ellenkeztem.
Lucifer: Késő, fiatal barátom.
Adam: Mi van?
Lucifer: Csak a jövendőbeli lakótársaddal beszélgetek közben. - Nincs elragadtatva, hogy veled kell osztoznia szíve hölgyén.
Vartanne: Hogyan? Ő is jelen lesz? Úgy értem... ő is marad a testében?
Adam: Ezek szerint ketten leszünk? - kérdezte frusztráltan.
Lucifer: Imádom a szerelmi háromszögeket! - sóhajtott.
Vartanne: Várj! Én ezt így nem akarom!
Lucifer: Késő, drága barátom! Nos, fiúk! Készen álltok?
Adam hirtelen felüvöltött, majd térdre rogyott. Én pedig felemelkedtem és egyre közelebb kerültem Adamhez. Ő üvöltött, és pedig úgy éreztem, mintha megszületnék. Hirtelen füvet érzetem a tenyeremben, napfényt a bőrömön és virágillatot az orromban.
Aztán csönd lett. Körülnéztem. Gyenge voltam és fáradt. Lucifer eltűnt.
Adam: Ez csak egy rossz vicc ugye? - kérdezte.
Vartanne: Sajnos nem. - feleltem.
Adam: A francba! - kiáltotta. Vagyis kiáltottunk. - Hallom amit mondasz.
Vartanne: Én is, amit te. - gondoltam válaszként.
Adam: Tényleg bennem vagy? - kérdezte hangosan.
Vartanne: Szerintem ha gondolatban válaszolsz az is elég.
Adam: Uh, és most mi lesz? - kérdezte. - A bánatba, Evisse-ről megfeledkeztem.
Odamentünk hozzá. Evisse mozdulatlanul feküdt, Mailo mellé kuporodott.
Vartanne: Próbáld meg felkelteni! - javasoltam, majd hirtelen rájöttem, hogy én is irányítani tudom a testét.
Megérintettem Evisse-t. Tényleg megérintettem. Éreztem a bőre selymességét, a melegségét. Végigcirógattam az arcát, a nyakát, majd felemeltem a kezét és az ajkaimhoz húztam.
Adam: Öcsém, te jól ki vagy éhezve! Keressük meg gyorsan a csajodat! - gondolta. - Remélem legalább jól néz ki! Hallod? Ne fogdosd már Szent Evisse-t, és főleg ne az én kezemmel. Hé, ne merészeld!
Meg akartam csókolni Evisse-t, de Adam ellenállt és hirtelen ellöktem magamtól a lány törékeny testét.
Adam: Ha nem bírod ki, legalább addig várj, amíg találkozunk egy másik nővel. Semmi kedvem Evisse Green-t csókolgatni! Akkor inkább veszek neked... vagyis magunknak egy prostit!
Vartanne: Még mindig nem érted idióta? - kérdeztem félig sírva, félig nevetve.
Adam: Most miért sírunk? - kérdezte dühösen.
Nem feleltem, csak újra végigcirógattam Evisse arcát, aki ezúttal megmozdult. A szemei kinyíltak és egyenesen rám nézett. A szemembe. Látott engem. Végre látott engem!
Felemeltem, majd szájon csókoltam. Evisse felmordult, majd teljes erőből pofon vágott.
Adam: Még mit nem! - kiáltotta, és ledobta Evisse-t. - Lucifer! - üvöltötte hangosan. - Ezt nem! Őt nem! Gyere vissza!
Evisse rémülten nézett ránk.
Vartanne: Adam, nyugodj meg! Megrémíted Evisse-t. Ne beszélj hangosan! Kérlek!
Adam: Teszek rá, hogy Evisse fél e vagy sem! - üvöltötte. - Nekem nem kell Evisse! Utálom Evisse-t! Az előbb majdnem megöltem! Most meg legyek szerelmes belé? - üvöltötte.
Evisse még rémültebb arcot vágott.
Vartanne: Kérlek, Adam! Halálra rémíted!
Adam: Ne merészeld! - gondolta.
Odamentem Evisse-hez és letérdeltem mellé.
Evisse: Te őrült vagy, igaz? - kérdezte sírva.
Adam (Vartanne): Igen, azt hiszem. Legalábbis őrülten szeretlek! - suttogtam neki.
Evisse döbbenten nézett rám.
Adam: Ne higgy neki... nekem!
Evisse: Te teljesen dilis vagy! - kiáltotta és felkelt a földről, majd hátrálni kezdett.
Adam (Vartanne): Szeretlek!
Adam: Nem! Evisse, tűnj már innét!
Adam (Vartanne): Ne menj el, ne kérlek!
Adam: De igen! El kell mennie! - ellenkezdett.
Evisse: Úristen! - suttogta és futásnak eredt. - Mailo!
Néztem ahogyan eltűnik a sűrűben, utána akartam futni, de Adam nem engedte.
Adam: Inkább rohadjak veled együtt a pokol mélyén, de a kezemet többé nem teszem rá Evisse Green-re, nem hogy a számat! Fúj!
Vartanne: Ezt majd megbeszéljük. - sóhajtottam.
Adam: Most teljesen hülyének néz minket, vagyis engem! Valljuk be okkal. Elütöttem, majd bevallottam neki, hogy ha elég részeg vagyok, akkor lehet hagy megerőszakolom, aztán zaklattam részegen és nemrég majdnem megöltem. És az imént hallott saját magammal veszekedni! Szerinted mennyi esélyem, vagy esélyed... esélyünk van nála? Mert szerintem nulla!