18. Fejezet

Vartanne


Egész délelőtt a lakásom ablakából figyeltem Marie üzletét, de Evisse nem volt ott. Erre rájöttem, miután néhányszor elsétáltam a kirakat előtt. Jó lett volna tudni, hogy merre jár. Valami ürüggyel felbukkantam volna.
Lucifer: Egyet találhatsz hol van! - összerezzentem a hátam mögül jövő hangtól.
Vartanne: Adam-nél? Azok után hogy úgy összevesztek? - hitetlenkedtem.
Lucifer: Ó igen, és Gabrielle azóta már biztosan elmondott mindent a vetélytársadnak. Jobb lesz ha elkerülöd. - gonosz kuncogást hallatott.
Vartanne: Fogalma sincs hogy nézek ki.
Lucifer: Eléggé sokáig éltél vele egy testben ahhoz, hogy felismerjen pusztán a közelséged miatt. - figyelmeztetett.
Vartanne: Látnom kell Evisse-t. - jelentettem ki, majd az ajtó felé indultam. Lucifer az utamat állta.
Lucifer: Csigavér, barátom. Lassíts egy kicsit. Még meg kell beszélnünk a stratégiádat!
Vartanne: Nem játszok játékokat!
Lucifer: De igen. És az én szabályaimat fogod követni. - fenyegetett.
Tudtam, hogy nem kerülhetem ki őt. Megadóan sóhajtottam.
Vartanne: Taníts mester!
Lucifer: Első lecke! Mindig add meg a nőnek amire vágyik.
Vartanne: Evisse egy kedves, megbízható és jószívű srácot szeretne és....
Lucifer: Ó hát persze! Ezért ül most Adam Cole ágya mellett. - kacagott. - A helyzet az drága Vartanne, hogy a kis virágáruslány gyengéi a rosszfiúk. A titokzatos, balhés pasasok, mint Adam Cole. Volt. - hangsúlyozta. - A kárhozott lélek, ugyanis úgy döntött, Evisse kedvéért megjavul. És itt jössz te a képbe a motorral és a bőrkabáttal. Megadod neki amire vágyik.
Mélyen hallgattam. Eléggé jól ismertem Adam gondolatait, hogy könnyedén el tudjam játszani a szerepét. De egyáltalán nem volt kedvem hozzá.
Vartanne: B terv?
Lucifer: Nincs B terv! És az óra ketyeg. Adam mindent bele fog adni hogy visszaédesgesse magát Evisse szívébe. - emlékeztetett. - Tudod hogy nem kispályás a srác.
Vartanne: Ő Adam Cole.... - sóhajtottam.
Eleget éltem a testében, hogy ismerjem a vonzerejét.
Lucifer: De te az ördöggel paktáltál le. - emlékeztetett.
Órákat vártam Evisse-re a lakásom parányi teraszán, Lucifer utasításait követve. Rosszfiút játszani pokolian kényelmetlen dolog volt. Az utálatos cigarettáról nem is beszélve amiből már egy fél dobozzal elszívtam, hogy a kellő pillanatban eléggé veszélyes benyomást keltsek. Rettegtem, hogy idiótának fogok tűnni. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor megláttam Marie furgonját közeledni. A kezem remegett, amikor a számhoz emeltem a cigarettát és mélyet szívtam belőle.
Evisse kiszállt a kocsiból, egyenesen egy hatalmas tócsába. Halkan káromkodott, ami olyan mókás volt, hogy kuncogni kezdtem. Nem hittem, hogy meghallja, de a szemei hirtelen megtaláltak. Hanyagul a korlátra dőltem és a számhoz emeltem a cigarettát.
Evisse dühösnek tűnt, alaposan bevágta a kocsi ajtaját, majd a járdasziget felé manőverezett, kikerülve a tócsákat. Mielőtt belépett az üzletbe, még egy szemrehányó pillantást vetett felém.




Evisse




Lerúgtam a vizes papucsot az üzletbe lépbe. Ugyanazzal a lendülettel kifújtam a tüdőmben lévő összes levegőt. Marie a szemüvege fölül végigmért, majd eltűnt a raktárban és pár másodperccel később visszatért egy törülközővel és egy papuccsal.
Marie: Vedd fel, ezt drágám, mert még megfázol. - hálásan mosolyogtam rá. - Hogy van Adam? Olivia szerint nem komoly a sérülése. Tudod a nővére ápolónő a kórházban. - emlékeztetett.
Evisse: Agyrázkódása van és elég hosszú ideig kómában volt, de amikor bent voltam nála végre magához tért. Az orvos szerint rendbe fog jönni. - a hangom remegett a boldogságtól.
Marie: Tulajdonképpen mi történt köztetek? - faggatott.
Leültünk a pult mögé. Marie elém tolt egy kosár péksüteményt. Elvettem egy vaníliás fánkot.
Evisse: Egy nagyregényt tudnék vele teleírni. - panaszkodtam.
Önkéntelenül is kinéztem az ablakon, de innét nem lehetett látni a teraszt, ahol az a nagyképű idegen motoros cigarettázott. Meg mertem volna rá esküdni, hogy kinevetett amikor a tócsában landoltam.
Marie: Vársz valakit? - kérdezte mosolyogva.
Evisse: Nem... csak... - elakadtam. - Te láttad azt az idegen fickót? Ma reggel bejött az üzletbe. Térképet akart kérni a városról.
Marie: Azt hiszem tudom kiről beszélsz. - bólintott. - Délelőtt elment párszor az üzlet előtt, mindig benézett. A frászt hozta Olga-ra.
Evisse: Rám is.
Marie: Meg kell hagyni nagyon vonzó férfi. És van is egy sejtésem mi érdekelte annyira.
Marie arcán a cselszövő-mosolya jelent meg.
Evisse: A páfrányok?
Marie: Dehogy! Te, édes kislányom. Csak nem hiszed, hogy Olga után kémkedik?
Evisse: Lehet hogy a KGB küldte. - kuncogtam.
Marie: Pszt! Meg ne említsd Olgának, mert szívrohamot kap. - nevetett. - Nem mutatkozott be?
Evisse: Nem.
Marie: Hát ha valaki, akkor Olivia biztosan tudja, hogy mi a neve. - felállt a székéből. - Átmegyek és kifaggatom. Egyébként is kölcsönkérték a mérőszalagot.
Evisse: Rendben, én addig átrendezem a polcokat.
Marie magamra hagyott az üzletben, így felkapcsoltam a régi, sercegő rádiót, ami igazából egyetlen adót sem tudott tisztán venni. Egy kis salemi állomásra tekertem, ami régi slágereket játszott. Elkezdtem leszedni a polcokról a cserepes virágokat, a vázákat és a kerámia kaspókat, miközben a háttérben Bruce Springsteen Philadelphia utcáiról énekelt.
Éppen a létrán nyújtózkodva próbáltam elérni a legfelső polcon lévő kerti díszkerámiát, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő.
Evisse: Pillanat!
Bizonyára nem Marie volt az. Ő már idejött volna segíteni. Amikor biztos kézzel fogtam a figurát, leléptem a földre, majd odatettem a többi mellé, amiket le kell majd mosni. Igyekeztem elővenni a legkedvesebb mosolyomat. De elveszett valahol félúton, amikor megláttam, hogy ki áll az ajtófélfának támaszkodva az üzletben.
Vartanne: Helo!
Csak ennyit mondott, de olyan pimaszul, hogy legszívesebben a fejéhez vágtam volna egy kerti törpét.
Evisse: Mit tehetek érted? - szűrtem fogaim között.
Vartanne: Hát... - ellökte magát az ajtófélfától, majd közelebb jött. - A tanácsodra van szükségem. - mondta halkan.
Volt valami hátborzongató abban, ahogyan beszélt. A hangja túl halk, selymes és nyugodt volt. A báránybőrbe bújt farkas.
Evisse: Ez nem lelki segély szolgálat, hanem virágüzlet.
Indokolatlanul voltam ellenséges, hiszen nem tett semmit ellenem, azon kívül hogy megszületett. Ebben a pillanatban ez volt a legnagyobb bűne. És hogy pont ide kellett költözne. Fogalmam sem volt miért utálom máris.
Vartanne: Nem is a neurózisomat szeretném veled kezeltetni. A szakmai véleményedet kérném ki. - a hangja gúnyos volt, de nyugodt.
Evisse: Halljuk!
Vartanne: Szeretnék pár növényt a lakásomba. De nem igazán vagyok otthon a szobanövényekben. Gondoltam te segíthetnél.
Egészen normális válasz volt. Kezdtem bűntudatot érezni, amiért ellenségesen viselkedtem vele.
Evisse: Van valami elképzelésed? - kérdeztem valamivel barátságosabb hangon.
Vartanne: Tanácstalan vagyok. - vallotta be. - Talán megnézhetnéd a lakást. - tette hozzá.
Nincs az az isten, hogy én oda betegyem a lábam.
Evisse: Felesleges. Tudom mi kell neked. - vágtam rá. - Egy törpe pálma. Nem igényel különösebb gondoskodást.
Vartanne: Ó én nagyon gondoskodó típus vagyok.
Rám mosolygott. Legszívesebben lekevertem volna neki.
Evisse: Akkor van raktáron néhány különleges orchideánk. - ajánlottam.
Vartanne: Az egyszerű dolgokat szeretem. Neked melyik a kedvenc virágod? A rózsa? - kérdezte. Közelebb jött.
Önként hátrálni kezdtem.
Evisse: Ez nem tartozik rád. - Találomra felkaptam egy prospektust az asztalról, majd kellő távolságról felé nyújtottam. - Válassz ebből valamit. Ha nincs raktáron majd megrendeljük. - vetettem oda.
Kelletlenül elvette a katalógust.
Vartanne: Kössz a segítséget. De talán egy kaktuszt veszek majd. Egy jó szúrósat. Ami mérgező is. - magyarázta gúnyosan mosolyogva. - Hogy legyen valami ami rád emlékeztet.
Olyan gyorsan eltűnt az üzletből, hogy nem volt időm a fejéhez vágni valami gorombaságot. Pedig tudtam volna mit mondani neki. Dühömben toporzékolni kezdtem.
Evisse: Hülye, beképzelt, motoros.... bunkó! - kiáltottam.
Mikor Marie visszajött, már sikerült lehiggadnom, legalábbis bíztam benne, hogy Marie nem veszi észre a felindultságomat. Hiú remény volt.
Marie: Idegesnek tűnsz. - mondta, miközben a főkönyvet lapozgatta.
Én éppen a kerámiákat portalanítottam.
Evisse: Tényleg? - kérdeztem értetlenkedve.
Marie: Ha ennyire aggódsz Adam miatt, akkor jobb lenne ha inkább vele lennél és nem törékeny tárgyakkal foglalkoznál. - mosolygott.
Evisse: Megígértem neki, hogy este benézek. Most biztosan alszik a gyógyszerektől.
Marie: Nem szeretnéd elmondani hogy mi nyomaszt? - nem adta fel. - Azt hittem túljutottál a kétségeken.
Evisse: Adam Cole-ról beszélünk. Sohasem fogok túljutni a kétségeimen. - a hangom keserűen csengett.
Marie: Néha az embernek csak az kell, hogy a szívére hallgasson és ne az eszére.
Evisse: Tudom. Ezt már hallottam valakitől. - emlékeztettem. - De ő Adam Cole! Több nővel volt együtt, mint ahány kilincset én megfogtam! Nem hiszem hogy kibírnám ha folyton belebotlanék a múltja kis darabkáiba. Volt az a nő az étteremben... Az orrom alá dörgölte, hogy Adam milyen szemét módon bánt vele és hogy én is arra a sorsra fogok jutni.
Marie: Kicsim, az emberek mindig arra féltékenyek, amit nem kaphatnak meg, vagy amivé sohasem válhatnak.
Marie a bölcsesség soha ki nem apadó forrása volt.
Evisse: Elképzeltem apám arcát, amikor bemutatom neki Adam-et mint az...
Marie: Udvarlódat? - fejezte be. - Emlékezetes alkalom lesz. - Mindketten nevettünk. - Főzök egy kis teát, rendben?
Evisse: Rendben. Én addig visszapakolom ezeket. - mutattam a padlót beborító teknősbéka és kerti törpe hadseregre.
Odakint végre kisütött a nap, gyémántot szórva az útszéli pocsolyák vizére. Az utca felélénkült, mindenki élvezte a hosszú hetek forrósága utáni zápor frissességét. Néhány kissrác az utca túloldalán csoportba verődve nézegetett valamit. Közelebb mentem az ablakhoz, hogy megnézzem a látványosságot. Innét már látni lehetett, hogy pár helybéli lány és Olivia is ott téblábolnak. Az érdekesség pedig a fekete motor volt és a gazdája, aki félmeztelenül térdelt mellette, és nagyon elfoglaltnak tűnt csavarokkal és szerszámokkal felszerelkezve. A hajába túrt, mire Olivia látványosan a szívéhez kapta a kezét. A lányok kuncogni kezdtek.
Marie: Mi olyan érdekes? - kérdezte.
Evisse: Semmi! - elszökkentem az ablaktól, majd visszatértem a nyomorult törpékhez.
Marie kinézett az ajtó üvegén keresztül.
Marie: Olivia mindjárt a karjába omlik. Igazán megtanulhatna már viselkedni. - méltatlankodott.
Evisse: Mintha olyan nagy szám lenne.
Marie mosolyogva bólogatott, miközben kitöltötte a teánkat.

Nagyon boldog voltam, amikor végre letelt a munkaidőm. Marie odaadta a kocsit, hogy gyorsabban odaérjek a kórházba. Várakozásteljes izgalommal ültem a volán elé, hogy aztán annál jobban elkeseredjek, amikor a motor köhögött párat, majd végül teljesen elcsendesedett. Próbáltam beindítani, de reménytelennek tűnt.
Néhány perc múlva Marie kijött az üzletből. Lemondóan szálltam ki a kocsiból.
Marie: Ó, már megint? Esküszöm, hogy eladom ezt a vén csotrogányt!
Már hallottam tőle ezt párszor, de a végén sohasem tudta rászánni magát, hogy megváljon az autótól, amit még a férjével közösen vettek.
Evisse: Hát, ha már gyalogolnom kell, beugrok a műhelybe és megkérem a szerelőt, hogy jöjjön át.
Marie: Az jó lenne. Vigyél esernyőt, lehet hogy sötétedés után megint elromlik az idő.
Evisse: Holnap mikor indultok? - kérdeztem.
Marie a családját készült meglátogatni Shawn-nal.
Marie: Csak délután, este indul a gépünk Portlandből, és egyszer át is kell majd szállnunk. Biztos hogy megleszel egyedül? - kérdezte vagy századszor.
Evisse: Marie! - sóhajtotta. - Csak 5 napról van szó. Amiből kettő hétvégére esik. Mi történhetne ennyi idő alatt?
Marie aggódó arca, engem is nyugtalanná tett. Mindketten tudtuk hogy hajlamos vagyok a kínos helyzetek és katasztrófa közeli állapotok halmozására. Végül elköszöntünk, én pedig útnak indultam a kórházba. A levegő érezhetően lehűlt, így boldog voltam, hogy magammal hoztam a farmerdzsekimet. Út közben benéztem Randy Mills műhelyébe és megkértem hogy nézze meg Marie kocsiját. Randy éppen egy fekete sportkocsin dolgozott. Felismertem az autót.
Evisse: Mi... mi történt Adam kocsijával? - kérdeztem a hangomra találtam.
Randy: A jó ég tudja! Kislány... az a fickó nem százas. - nevetett. Csúnyán nézett rám. - Ó! Hát persze... ti...
Evisse: Csak nézz be Marie-hoz, ok? - szakítottam félbe.
Randy: Hát persze. - nevetett. - Hé Evisse, ha ráuntál a szépfiúra, hívj fel! - rám kacsintott.
Evisse: Majd észben tartom! - feleltem dühösen.
Minden férfi ekkora disznó? Dühösen trappoltam a járdán, még az sem érdekelt, ha a fehér vászoncipőm látja kárát.
A kórház előtt összefutottam Stacie-vel éppen haza indult.
Stacie: Futni készülsz, vagy mi? - kérdezte sportos öltözékemre célozva.
Ő szűk farmert és egy még szűkebb felsőt viselt, hihetetlenül magas sarkú szandállal és egy aprócska bőrkabáttal.
Evisse: Dolgoztam, Stacie. - forgattam a szemem.
Stacie: A bátyám azt fogja hinni, hogy hegyet mászni hívod! - cukkolt.
Evisse: Igazán örülök hogy jól szórakozol. Mit mondanak az orvosok?
Stacie: Anya és apa nemrég mentek haza, azt mondták nekik, hogy Adam már a hétvégén haza jöhet. Igazából már nincs baja, csak a kóma miatt tartják bent. De eléggé jól van ahhoz, hogy a haja miatt hisztizzen és behozatta velem a parfümjét is. - nevetett. - És biztosan nem a nővéreknek akar tetszeni... vagy nála sohasem lehet tudni.
Evisse: Biztató! - nyögtem.
Stacie: Én most megyek, mert perceken belül esni fog, és gyűlölöm ha tönkremegy a hajam. Shawn vacsorázni visz.
Evisse: Érezzétek jól magatokat!
Stacie: Ti is! - jegyezte meg hamiskás hangon.
Evisse: Stacie, ez egy kórház és a bátyád órákkal ezelőtt még kómában feküdt, ugye nem hiszed, hogy...
Stacie: Hé Adam Cole-ról beszélsz Szívem, ha egy olyan szobában vagy vele ahol ágy van, vagy bármilyen bútor amire fel lehet feküdni, vagy neki lehet dőlni, akkor van okom aggódni az erényeid miatt! - kacsintott.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Stacie kecsesen eltipegett. Zavartan és idegesen lépkedtem a kihalt folyosókon. Nyolcig tartott a látogatási idő, de úgy éreztem én vagyok az egyetlen ember az épületben, aki nem beteg vagy dolgozó.
Tétováztam az ajtó előtt. Odabentről nem hallatszott semmi, és féltem kopogni. Végül vettem pár nagy levegőt és bekopogtam.
Adam: Szabad! - a hangja sokkal élettel telibbnek hangzott és megpendített bennem valamit, ami hirtelen minden idegességemet boldog izgalommá változtatta.
Óvatosan benyitottam. Adam az ágyon ült, törökülésben. Fekete selyempizsamát és házikabátot viselt.
Evisse: Hugh Hefner ajándéka? - kérdeztem nevetve.
Adam: Ha már a lányokat nem fogadtam el! - mondta mosolyogva és nyújtózkodni kezdett. - Csinos vagy.
Evisse: Te meg hazudós!
Mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Közelebb mentem, de nem ültem az ágyra, inkább odahúztam a széket. Adam gúnyosan mosolygott, de nem szólt semmit.
Adam: Mit szólsz a frizurámhoz? - kérdezte keserű hangon.
Az egyik oldalon jókora darabot kiborotváltak a hajából. A kötés már eltűnt, de arcát még mindig lila és zöld foltok borították. Szívszaggató látvány volt. Zavarba ejtő tökéletessége mindig is frusztrált, és most sokkal emberibbnek éreztem, sokkal inkább hihetőnek, hogy tényleg velem akarjon lenni.
Evisse: Forradalmi! Varratnod kéne pár tetkót.
Adam: Van tetkóm. - mondta sejtelmes hangon.
Evisse: Hol? Sohasem láttam. - szaladt ki a számon. - Ok, azt hiszem sejtem.
Adam: Akarod látni? - kérdezte gonosz mosollyal.
Evisse: Nem! - kiáltottam furcsán magas hangon. - Csak tartsd magadon a ruháidat! - tettem hozzá.
Adam: Ok, ok. Nyugi, nincs vetkőzés. - kuncogott. - Milyen napod volt? - a hirtelen téma váltás meglepett.
Evisse: Törpékkel és teknősökkel randiztam. - feleltem. Összevont szemöldökkel nézett rám, azt hiszem éppen most vonta kétségbe a józan eszemet. Én már régen megtettem. - Cserepek. Kerti díszek. - tettem hozzá, hogy megértse.
Adam: És nem találkoztál senki érdekessel? - kérdezte furcsán feszült hangon.
Evisse: De! Az elnök beugrott délután egy kis csevejre és idejövet belebotlottam Jessica Alba-ba is. - feleltem cinikus hangon. - Komolyan, Adam! Ez Dear Valley. A legérdekesebb ember Mr. Godfrey akinek dúsabb a szemöldöke mint a haja! - nevettem.
Ő is nevetett.
Adam: Ha a húgom nincs itt, lehet hogy én is úgy jártam volna. Állítólag kopaszra akartak nyírni! - tette hozzá, mintha valami szörnyűséget vallana be.
Evisse: Ez csak haj, Adam. És senki sem nézi a hajadat, a szemeid mellett.
Olyan hirtelen csúszott ki ez a számon, hogy esélyem sem volt korrigálni. Valószínűleg vörös lettem mint egy rák.
Adam: Senki sem néz rám, amíg te velem vagy. - mondta halkan. - Gyere ide! - suttogta selymes hangon.
Tétováztam. Adam... ágy... Adam... Sóhajtva felálltam, majd leültem az ágy szélére. Adam megfogta a kezemet és közelebb húzott, a karjába.
Evisse: Ha valaki bejön...
Adam: Nyugi, senki sem jön be. - suttogta. - Lazíts!
Elengedtem magam és a mellkasának dőltem. Mély levegőt vettem és hagytam hogy az illata egészen belém ivódjon. Éreztem az ujjait a hajamban és a lélegzetét a fülem mögött. A másik keze a csípőmön nyugodott, az egyik ujja a meztelen bőrömet cirógatta, ott ahol a pólóm felcsúszott. Ijesztően forrónak éreztem a testemet.
Evisse: Visszaülhetek a székre? - kérdeztem gyenge hangon.
Adam: Szeretnél?
Evisse: Nem, de jobb lenne.
Adam: Akkor nem. - felelte és még közelebb húzott magához, az ajka a nyakamat súrolta a mozdulattól. Szabadulni akartam, de nem engedett. - Ne, gyugi! - suttogta. - Nem bántalak!
Evisse: Sohasem voltam még senkihez ilyen közel. - vallottam be.
Adam: Soha?
Evisse: Te vagy az első. - örültem, hogy nem látja az arcomat.
Adam: A világ összes ideje a miénk, Kicsikém. - suttogta.
Evisse: Meg fogod unni a várakozást! - feleltem szomorúan.
Adam csendesen nevetett. Az ajkai a nyakamhoz értek, majd finoman a fülem mögé vándoroltak. Felsóhajtottam.
Adam: Nem hiszem hogy túl sokáig fogod bírni!
Meg kellett volna sértődnöm, de inkább szégyelltem magam, amiért ennyire nyilvánvalóan odavagyok érte. Szomorúvá tett hogy hatalma van felettem.
Evisse: Ha megpróbálnál elcsábítani, nem tudnék ellenállni. - mondtam csendesen.
Adam: Igazán nagy kár, hogy nekem elsősorban a szíved kell és nem a tested. Bár az a fajta vágy sem elhanyagolandó.
Megborzongtam a szavaitól.
Evisse: Akkor sincs választásom.
Adam: Nekem sincs. Ha ettől jobban érzed magad. - felelte. - És habár az én lelkem már rég elveszett, a tiédet még megmenthetem. - tette hozzá.
Nem értettem mire céloz, de a szavai nyomán a hideg futkározott a gerincemen. Hosszú ideig, ültünk még így, ölelkezve. Időnként megcsókolta a nyakamat, vagy beletemette az arcát a hajamba. Odakint az eső neszezése elnyomott minden zajt.
Evisse: Mennem kell. - suttogtam.
Adam: Maradj velem. - kérte.
Evisse: Nem lehet.
Nem csak azért mert holnap dolgozom, vagy mert egy kórházban vagyunk, hanem mert tudtam hogy igaza van. Túlságosan akartam őt. Ez a vágy gyorsabb volt a józan eszemnél, ami nem érhette utol.
Adam: Vigyázz magadra!
A hangja szomorú volt és aggódó. Egy pillanatra, azt hittem meg fog csókolni, végül csak a homlokomat érintette meg az ajkával. Életre keltett bennem valamit, ami most tombolt legbelül, éhesen és vágyódva.
Kelletlenül bontakoztam ki az öleléséből. Szomorúan nézte, ahogyan összeszedem magam az induláshoz.
Evisse: Holnap bejövök hozzád. - ígértem. - Aludj jól.
Adam: Te is! És ne állj szóba idegenekkel! - kérte.
Az utolsó mondatán tűnődtem, még akkor is mikor kiléptem a kórházból. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Sóhajtva szétnyitottam az ernyőt, ami kattant egyet, és néhány alkatrésze hangos csörömpöléssel a kövön landolt. Legszívesebben hangosan sikítottam volna. Dühösen a kukába vágtam az ernyőt, majd levettem a dzsekimet és a fejem fölé tartva elindultam haza. A cipőm pár lépés után átázott és a kabátból hideg vízpatakok folytak a nyakamba.
Szerettem volna visszamenni Adam szobájába, levenni a vizes ruháimat és bebújni mellé az ágyba. A motor a semmiből tűnt elő, és majdnem fenékre ültem, amikor lefékezett mellettem.
Vartanne: Szállj fel! - mondta nyugodt hangon.
Evisse: Gyalogolok, köszi. - feleltem és tovább küzdöttem magam a tócsák között.
Az idegen mellettem gurult.
Vartanne: Hamarabb hazaérnél, és megúszhatnál egy tüdőgyulladást. - érvelt.
Evisse: Kösz de inkább nem, úgy láttam délután is gondok voltak a motorral. - feleltem.
Vartanne: Félsz tőlem?
Evisse: Kellene?
Vartanne: Nem hinném. - rám mosolygott. Az arca az utcai lámpák alatt embertelenül gyönyörű volt.
A hajából víz csurgott végig rajta, le az ajkain keresztül a nyakán, a felsője kivágásáig.
Evisse: Nem bízom benned. - kiáltottam és megszaporáztam a lépteimet.
Ő beindította a motort, majd elém faralt, beterítve egy hatalmas esővíz-cunamival.
Vartanne: Bocs!
Evisse: Neked elment az eszed? - kiáltottam.
Vartanne: Nem lettél vizesebb ne aggódj. - nevetett. - Gyere, ülj már fel.
Evisse: Menj a pokolba.
Kikerültem.
Vartanne: Úgy lesz, ne aggódj! - felelte.
Dühösen megfordultam.
Evisse: Még a nevedet sem tudom!
Vartanne: Én tudom a tiédet.
Evisse: Ó hát persze és azt is hogy hol lakom. Hú! Tiszta izgi! Tudod mit? Ha már a kórház körül mászkálsz, menj be, lehet tudnának valamit kezdeni a bajaiddal! - vetettem oda neki.
Nem felelt. Sarkon fordultam és átszaladtam az úton, a tócsákon keresztül. Szinte éreztem magamon a tekintetét. A hazautat futva tettem meg. Vacogtam a hidegtől és a sok kusza, ismeretlen érzéstől. Úgy éreztem sírni fogok. Alig vártam, hogy beülhessek egy kád forró vízbe. Teát és száraz ruhát akartam.
Túl közel voltam már, amikor észrevettem a motorost a házam előtt. Túl késő volt visszafordulni. Leszállt a motorról és elindult felém. Vajon mit tesz ha csak elsétálok mellette. Hagyja?
Minden porcikám remegett, ahogyan fogyott közöttünk a távolság, felkészültem, hogy kikerülöm, de ő elém lépett és beleütköztem.
Evisse: Mégis mi bajod van Neked? - üvöltöttem. - Valami darabolós gyilkos vagy? Mit akarsz tőlem?
Vartanne: Eric. - monda halkan.
Összerezzentem.
Evisse: Tessék? - ez az én hangom lett volna?
Vartanne: A nevem Eric.

17. Fejezet

Evisse



Kinyitottam az üzletet és beléptem. Mint mindig most is szinte fejbe vágott a virágok és a füstölők illata. Otthon, boldogság és barátság illata volt az üzletnek.
Marie még nem jött le, de hallottam, ahogyan Olga-val beszélgetnek az emeleten. Megfordultam. Az idegen a bejáratnál tétovázott.
Evisse: Gyere be! - szóltam neki. Belépett.
Azt vártam volna, hogy körülnéz, mint minden normális ember, aki belép egy idegen helyre. De ő csak megállt az üzlet közepén és kissé félrebillentett fejjel tanulmányozott. A hajamból víz csöpögött, és a trikóm átázva tapadt a testemhez. Még szerencse hogy a raktárban mindig tartok csereruhát.
Vartanne: Van egy térképed? - kérdezte hirtelen.
Összerezzentem. Hogy lehet egy férfinek ilyen gyönyörű hangja?
Evisse: A városról? - kérdeztem zavartan. Kinek jutna eszébe hogy térképet készítsen Dear Valley-ről? De azért bólintott. - Nem nincs, de... - a pult mögé mentem. - ... tudok neked rajzolni egyet. Csak mond meg mit nem találsz!
Vartanne: A gyógyszertárat és a ruhaüzleteket. - mondta nyugodtan.
Önkéntelenül is kuncogni kezdtem.
Evisse: A városban két ruhaüzlet van. Az egyikben gyerekruhákat, a másikban munkásruhákat árulnak. A legközelebbi hely, ahol utcai ruhát kaphatsz az Salem. - magyaráztam. - De a gyógyszertárat lerajzolom.
Kitéptem egy kockás lapot Marie jegyzet-füzetéből, amibe a hiányzó árucikkeket szokta felírni. Az idegen közelebb jött, nézte ahogyan telerajzolom a lapot. Minden fontosabb épületet és üzletet megjelöltem, néhány utcanevet is felírtam. Próbáltam nem gondolni rá, hogy mennyire közel lehet. Nem mertem odanézni.
Mikor elkészültem felegyenesedtem és kis híján lefejeltem a motorost. Meglepődött ő is és felnevetett. Én is nevettem de inkább zavaromban.
Vartanne: Köszönöm a térképet. - mondta udvariasan.
Evisse: Nincs mit. - feleltem.
Odanyújtottam neki. Ő nem vette el, mert még mindig engem bámult. A tekintete az arcomról a nyakamra siklott. Hosszú másodpercekig nézte.
Lehet hogy egy fojtogatós gyilkost engedtem be az üzletbe? - Szaladt át az agyamon.
Vartanne: Szép a medálod. - mondta végül. Bambán pislogtam rá. - Szabad? - kérdezte.
Nem tudtam mire céloz. Hirtelen felém nyúlt, hűvös ujjai megérintették a kulcscsontomat, ahogyan a kezébe vette a medált. Közelebb hajolt és merően tanulmányozni kezdte. A lélegzete csiklandozta a nyakamat. Önkéntelenül is megmarkoltam a mögöttem lévő pult szélét.
Észrevehetett valamit, mert hirtelen a szemembe nézett. Elengedte a medált és az ujjai finoman végigsimították nyakamat, mintha csak véletlen lenne.
Meg fog csókolni? - Futott át az agyamon. Megrémülten, de egy részem szinte reménykedett hogy tényleg megteszi. Ezt a részemet szerettem volna fenékbe rúgni.
Evisse: Dolgoznom kell. - nyögtem ki.
Az idegen elmosolyodott és hátrébb lépett. Aztán lehajolt hogy felvegye a sebtében rajzolt térképet, amit valahogy leejtettem.
Vartanne: Kösz, mindent! - mondta halkan.
Lassan, méltóságteljesen kivonult az üzletből és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Néztem ahogyan felveszi a sisakot, majd felül a motorra és elhajt. Aztán csak néztem az üres utcát, ami szürkének és kopottnak tűnt az esőben.
Ez tényleg megtörtént vagy csak képzeltem? Marie és Olga neszezése olyan monotonnak csengett, hogy szinte észre sem vettem. A mobilom csengőhangjára viszont összerezzentem, a szívem kihagyott egy ütemet. Kivettem a táskámból.
Evisse: Szia Stacie! Ilyen korán keltél? - kérdeztem vidáman. A hangom erőltetettnek csengett még saját magam számára is.
Stacie: Istenkém, Ev! De jó hogy hallom a hangod! Már fel akartalak hívni tegnap, de a mobilom otthon maradt és nem tudom fejből a számod. - hadarta. - A kórházból hívlak.
Lefagyott az arcomról a kényszermosoly.
Evisse: Jól vagy? Ugye nem esett bajod? - kérdeztem aggódva.
Stacie: Én jól vagyok, de Adam nem!
A gyomrom egyetlen kemény csomóvá változott.
Evisse: Mi történt? - suttogtam.
Stacie: Leesett a lépcsőn tegnap, amikor... amikor utánad akart szaladni, azt hiszem. - mondta lassan, a szavakat keresgélve. - Nagyon beütötte a fejét, tegnap óta kómában van.
Nekidőltem az asztalnak, az egyik kezemmel a gyomromat szorítottam, mert úgy éreztem az a valami benne, szét akar feszíteni. A mellkasom lüktetni kezdett.
Evisse: Mit mondanak az orvosok? - suttogtam.
Stacie: Lehet hogy meg kell műteni. - felelte.
Hirtelen elfelejtettem mindent, ami tegnap történt. Nem érdekelt. Ha egy tucat pucér nő alatt találtam volna, most akkor is ugyanúgy rohannék hozzá, ahogyan teszem.
Evisse: Odamegyek! - mondtam és meg sem vártam a válaszát.
Kinyomtam a telefont és felrohantam Marie-hoz. Szinte dörömböltem az ajtón. Olga nyitotta ki.
Olga: Szia Kislány! Mi olyan sürgős?
Evisse: Marie? - berontottam a lakásba, majdnem elgázolva Olgát.
Marie: Igen? - a konyhából lépett ki, egy gőzölgő bögrével. - Mi történt? - kérdezte rémülten.
Máskülönben utáltam, hogy nyitott könyvként olvas az arcomról, de most hálás voltam, amiért nem kell magyarázkodnom.
Evisse: Adam kórházban van. - mondtam, a hangomban növekvő pánikkal. Marie a szája elé kapta a kezét. - Leesett a lépcsőn és megsérült. Súlyosan. - tettem hozzá.
Marie: Akkor? Miért vagy még itt? - kérdezte sürgető hangon. - Siess, vidd el a furgont!
Olga: Menj! - finoman megfogta a könyököm és az ajtó felé taszigált.
Szó nélkül engedelmeskedtem. A kezem reszketett, amikor a gyújtásba illesztettem a kulcsot, a motor kétszer is lefulladt, mire köhögve és pöfékelve beindult. Emlékeztettem magam, hogy az autó hatvannál többet nem bír. Máskülönben biztosan tövig nyomtam volna a gázt.
Az utcák kihaltak voltak az eső miatt, ami még mindig szemerkélt, alig néhány autóval találkoztam és a kórház parkolója is majdnem üres volt, csak a dolgozóknak fenntartott helyeken állt néhány kocsi.
Átrohantam a parkolón, be a fertőtlenítő szagú épületbe. Egy pillanatra megálltam, hogy a táblák alapján tájékozódjak. A baleseti a földszinten volt. Végigszaladtam a folyosón, a szívverésem a fülemben dobolt. Majdnem hasra estem, amikor valaki a nevemet kiáltotta. Stacie volt az. A kávéautomata mellett állt, kezében egy papírpohárral.
Evisse: Hol van? - kérdeztem.
Stacie a legközelebbi ajtóra pillantott, ami csukva volt. Elém lépett, amikor be akartam nyitni.
Stacie: Az orvos bent van nála. - mondta halkan.
Evisse: Egyedül vagy itt? - kérdeztem majdnem dühösen.
Hol vannak a szüleik ilyenkor?
Stacie: Anya az egyik nővérszobában alszik, egész éjjel virrasztott. Apa pedig délután érkezik Chicago-ból . - magyarázta.
Bűntudatom támadt.
Evisse: Mit mondanak? Ugye... ugye nem fog... - nem bírtam megkérdezni.
Stacie: Elvégeztek mindenféle vizsgálatot és CT-t, és azt mondják hogy igazából nincs rá ok, amiért kómában van. Az agyrázkódása súlyos, de már fel kellett volna ébrednie.
Kihallatszott a hangjából a pánik. Ekkor kinyílt a betegszoba ajtaja és Dr. Benson lépett ki rajta. Ő kezelt engem is, amikor néhány héttel ezelőtt Adam majdnem elütött. Mintha évekkel ezelőtt lett volna. Furcsa iróniája a sorsnak hogy most Adam fekszik itt.
Dr. Benson: Ms. Cole,miért nem megy haza pihenni egy kicsit? - kérdezte fáradt hangon.
Stacie: Hogy van a bátyám, doki? - kérdezte türelmetlenül, meg sem hallva a doktor szavait.
Dr. Benson: Az életfunkciói jók, a légzése egyenletes. Remélhetőleg hamarosan felébred a kómából. Nincs ok, ami ezt az állapotot fenntartaná.
Stacie: És ha mégsem ébred fel? - kérdezte kétségbeesetten.
Dr. Benson: Ms. Cole én orvos vagyok és nem filozófus. - mondta nyugodt hangon. - Kérem, ne fesse az ördögöt a falra! Most, pedig ha megengedik, vár a többi betegem.
Otthagyott minket.
Stacie: Vagyis fogalma sincs mi baja a bátyámnak! - mondta cinikus hangon.
A vállára tettem a kezem, hogy érezze nincs egyedül, de Stacie türelmetlen mozdulattal lerázta magáról. Járkálni kezdett fel s alá. A nővér is kijött Adam szobájából.
Nővér: Most már bemehetnek. - mondta kedves hangon.
Előre engedtem Stacie-t, habár szívem szerint elsőnek rontottam volna be a szobába. Ő azonnal az ágyhoz lépett és Adam fölé hajolt, majd megsimogatta az arcát. Én az ajtóban tétováztam. Stacie jelenléte feszélyezett.
A szoba sötét volt, a redőnyöket leengedték, és a függönyök is be voltak húzva. Odakint az ég szürke acélossága nem adott túl sok fényt, de azt a keveset is kizárták.
Stacie: Sötét van itt, mint egy sírkamrában! - jelentette ki és az ablakhoz ment, hogy elhúzza a függönyt.
Evisse: Úgy tudom az agyrázkódásos betegnek nem tesz jót a fény. - figyelmeztettem.
Stacie ingerülten nézett rám, de békén hagyta a függönyt. Leült a kopott két személyes szófára, ami az ággyal párhuzamosan állt, a fal mellett. Erőt vettem magamon és Adam mellé léptem. A szemei csukva voltak. A fején vastag fehér kötés volt, és gyönyörű arcát lilás zúzódások borították. A karjából infúzió lógott ki, a tartályból színtelen folyadék csöpögött végtelenül lassan.
Volt egy kopott szék az ágy mellett, amit közelebb húztam és leültem rá. Stacie a térdére támasztott karjai közé hajtotta a fejét. Nem mertem megkérdezni hogy sír e. Nem hiszem hogy azt akarta volna, hogy tudjam.
Megérintettem Adam kezét. A bőre meleg volt, mintha láza lenne. Összekulcsoltam az ujjainkat. Egyszer azt hallottam, hogy a kómás betegek érzik az érintést és hallják amit mondanak nekik. Szerettem volna megszólalni, de nem tudtam mit mondhatnék. És Stacie jelenléte is zavart. Neki több joga volt itt lenni mint nekem, de szerettem volna pár percet kettesben tölteni Adam-mel.
Stacie: Megyek, megnézem anyát! - mondta sóhajtva.
Evisse: Menj csak, majd én vigyázok rá! - biztattam.
Vajon megérezte hogy mit szeretnék? Stacie-nek nem volt erőssége a tapintat. Vettem pár levegőt, de a fejem szédülni kezdett, a gyógyszerek, a betegség és a halál szagától. Közelebb ültem az ágyhoz majd ráhajtott a fejem az összekulcsolt kezünkre.
Evisse: Annyira sajnálom! - suttogtam. - Ha tudtam volna hogy ez lesz... - elhallgattam. - De meg kell értened! Odamentem, hogy kiöntsem a szívem és te közben egy másik nővel... Biancával csináltál a jó ég tudja mit! Még akkor is ha összevesztünk.... még akkor, Adam! Hogy tehetted ezt? - kérdeztem suttogva.
Haragudtam magamra, amiért ez történt, és amiért sírok. Haragudtam rá ugyanezekért és megígértem volna bárkinek bármit, ha cserébe ő meggyógyul.




Adam




A hangok néha közeledtek, néha távolodtak. Némelyik ismerős volt, másik ismeretlen. Hideg, tárgyilagos beszéd, kétségbeesett suttogás és a nevem. Újra és újra. Adam Cole, Adam, Adam Cole.
Olyan volt mint egy rossz álom amiből nem lehet felébredni.
Aztán meghallottam az ő hangját. Nem értettem hogy mit mond, de tisztán hallottam, ahogyan beszél hozzám. A hangja szomorú volt és halk, elkeseredett és kétségbeesett. Éreztem a bőrét a bőrömön és a haja lágy samponillatát. Hosszú idő óta ez volt a legvalóságosabb dolog.
Még ha nem is láttam az arcát, a hangja elárulta hogy milyen szomorú. Szerettem volna megvigasztalni, megkérdezni mi bántja. Pont úgy mint anyámnál, vagy a húgomnál. De a hangom elveszett valahol, a szavak pedig bennem ragadtak.
Egy villanó pillanattal később ott álltam mellette. A fejét az ágyra hajtotta, a kezében egy bekötött fejű férfi kezét szorongatta és halkan, suttogva beszélt. A fickó az ágyban én voltam. Hátrahőköltem.
Adam: Halott vagyok? - kérdeztem hangosan.
Gabrielle: Nem. - szólt egy hang.
Megrémültem. Körülnéztem, de nem láttam sehol senkit. Evisse tovább duruzsolt.
Adam: Ki az? - kérdeztem rémülten.
Gabrielle: Adam, vissza kell térned! - szólt a hang ismét, ellentmondást nem tűrően.
Adam: Ki vagy? Mutasd magad!
Éles, fehér villanást láttam, majd előtűnt egy alak, mintha a villanásból született volna. Szellem? - Tűnődtem. Aztán megláttam a szárnyait. Ezüst fényű, csillogó szárnyak voltak, kétszer akkorák mint a viselőjük. A nő arca rezzenéstelen volt, akár egy szobor. Csak még annál is tökéletesebb. A haja ősz, vagy inkább ezüst.
Gabrielle: Nem tudod hogy ki vagyok? - kérdezte csilingelő hangon.
Adam: Egy angyal vagy. - feleltem. - Te vagy Gabrielle. - jöttem rá. Mosolygott.
Gabrielle: Tudod hogy mi történt?
Adam: Leestem a lépcsőn. - felelte. Elnézően mosolygott. - És... és Vartanne! Hol van Vartanne? - kérdeztem rémülten.
Gabrielle nem felelt. Szerettem volna megrázni, de nem tűnt jó ötletnek. Aztán rájöttem, hogy azt akarja, én feleljek a kérdésre. Tudnom kellett.
Gabrielle: Nem emlékszel? - kérdezte.
Adam: Azt hittem csak álom volt. - vallottam be. - Vartanne nincs már velem? - kérdeztem. Gabrielle szomorúan ingatta a fejét. - De ugye... nincs... nem kapott saját testet? Ugye nem engedtétek?
Gabrielle sóhajtott. Elmerengve nézett az ágyban fekvő Adam-re és Evisse-re.
Gabrielle: Azzal hogy Vartanne elbukott, elvesztettük a hatalmunk fölötte. Lucifer védelme alatt áll és nem tudunk ellene mit tenni. Lucifer aljas játékot űz. Kihasználja Vartanne-t hogy megszerezze Evisse lelkét. És hogy engem szabotáljon. - tette hozzá.
Adam: Ezt hogy érted?
Gabrielle: Régen történt, mielőtt még megszülettél volna, vagy az apád megszületett volna. - kezdte elgondolkozva. - Kaptam egy feladatot. 10000 tiszta léleknek kell megtalálnom és valóra váltanom az igaz szerelmét, hogy különleges hatalmat kapjak. Olyan hatalmat, amivel legyőzhetem Lucifert és felszabadíthatom a bukott angyalokat, akiket lépre csalt. Mint Vartanne-t. Lucifer rájött, hogy milyen közel járok a célhoz és közbe lépett. Evisse lenne az utolsó. - mondta csendesen.
Adam: Miért nem keresel valaki mást? - kérdeztem ingerülten. - Ha megkapnád azt a hatalmat, akkor legyőzhetnéd Lucifert és akkor vége lenne ennek az egész agyrémnek.
Gabrielle: Bár ilyen könnyű lenne! - sóhajtott. - De az az igazság, hogy olyan tiszta lelket, mint Evisse nem könnyű találni. Ha újat kellene keresnem, az azt jelentené, hogy meg kell várnom, amíg egy ilyen lélek születik, felnő és készen áll, hogy megtalálja az igaz szerelmet, úgy hogy a lelke ugyanolyan tiszta, mint amikor megszületett. Ez lehetetlen! Nem mondhatok le Evisse-ről.
Adam: És Lucifer Vartanne-t használja fel, hogy beszennyezze Evisse lelkét. - suttogtam.
Gabrielle: Ha Evisse beleszeret, akkor Lucifer szolgájába szeret bele, vagyis a lelkét a gonosznak adja. Ezt meg kell akadályoznunk!
Adam: -nunk? - kérdeztem döbbenten. - Nekem mi lenne benne a szerepem?
Gabrielle: Te lennél az igaz szerelem. - felelte.
Adam: Én? - kérdeztem döbbenten. - Én? Mármint... én és ő... tényleg... ez nem csak.... ő tényleg, én tényleg? - dadogtam. Gabrielle bólintott.
Gabrielle: Bízom benned.
Adam: Mit tegyek?
Gabrielle: Tartsd távol Vartanne-t Evisse-től. Ez nehéz lesz, mert ők... - elakadt. Megrázta a fejét. - ... az őrangyala volt és emiatt Evisse úgy érzi, mintha ismerné. - mondta végül. - De Neked távol kell őket tartanod egymástól. Csak ameddig Evisse ki nem mondja hogy szeret és te ki nem mondod neki. Ez nagyon fontos, Adam! Ki kell mondanod.
Adam: És Evisse? Ha rájön mi folyik itt? - kérdeztem aggódva.
Gabrielle: Az emberek nem tudhatnak az angyalok létezéséről.
Adam: És mi van velem?
Gabrielle: Vannak kiskapuk. - mondta titokzatos hangon. Közelebb lépett. - Adok Neked valamit, amitől különleges leszel. - suttogta és a homlokomra tette a tenyerét. - Mostantól, ha Evisse bajban van azt érezni fogod! - Adam, menj vissza hozzá! - suttogta és elengedte a homlokom.
A következő pillanatban ismét ott találtam magam abban a testben, ami börtönként zárt magába. De mintha megláttam volna a fényt az alagút végén. Az ő hangja vezetett ki. Egyre élesebbek lettek a hangok és egyre valódibb az érintése.




Evisse




Hirtelen azon kaptam magam, hogy Eric-ről beszélek Adam-nek. Aztán a szüleimről, akik folyton választások elé állítottak. Az egész kusza összevisszasághoz, ami ide üldözött Dear Valley-be. Még sohasem mondtam el ezeket a dolgokat senkinek. Néha még saját magamnak sem mertem bevallani őket.
De ez így más volt. Beszélni egy emberhez, aki talán nem is hallja amit mondok. Könnyű volt. Felszabadító érzés.
Evisse: És a dolgok, kezdtek nagyon is rutinszerűvé válni. Nem unalmassá, csak megszokottá. Mint amikor a kedvenc filmedet nézed, amit már százszor láttál, és kívülről tudod minden jelenetét, de akkor is szereted. Ilyen volt az életem. Kiszámítható és biztonságos. - suttogtam. - Amíg te és Stacie fel nem bukkantatok mint egy tornádó. - tettem hozzá nevetve. - És néha tényleg nem tudom hogy jó e ez nekem. De Stacie a barátom és te... - elhallgattam.
Az összekulcsolt kezeink többet árultak el minden szónál. Hirtelen Adam ujjai megmozdultak az enyémek között. Aztán a fejét is elfordította, a szemhéja meg-megremegett.
Megnyomtam a nővérhívót, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Stacie és Mrs. Cole beléptek a szobába.
Stacie: Mi történt? - kérdezte rémülten.
Evisse: Azt hiszem kezd magához térni. - feleltem izgatottan. Felkeltem hogy átadjam a helyem Adam édesanyjának.
A nővér is megjelent, neki is elmondtam hogy mit láttam. Melanie Cole közben a fia fölé hajolt és az arcát cirógatta.
Melanie: Adam? - szólongatta.
Nővér: Jó reggelt Mr. Cole? Hogy érzi magát? - kérdezte a nővér kedvesen, miközben ellenőrizte az infúziót.
Adam megpróbálta kinyitni a szemét, hunyorgott és morgott valami érthetetlen dolgot a sötétségről. Stacie elmosolyodott mellettem.
Adam: Evisse? - kérdezte rekedt hangon.
Azt hiszem a fülem tövéig elpirultam, amikor meghallottam hogy az én nevemet mondja ki először. A többiek megértő pillantása csak rontott a helyzetet.
Evisse: Igen? - kérdeztem és közelebb léptem.
Adam: Tényleg itt vagy? - kérdezte. Mosolyogni próbált, de úgy tűnt még ez is túl megerőltető neki. - Azt hittem csak álmodom.
Erre nem tudtam mit felelni. Szerencsére a nővér megmentett.
Nővér: Hogy érzi magát Mr. Cole? Érez fájdalmat?
Adam: Nem tudom... még nem igazán érzem a testemet. - felelte kábán.
Melanie: Emlékszel hogy mi történt, drágám?
Adam: Azt hiszem... leestem a lépcsőm. - felelte. - Mióta vagyok itt?
Melanie: Két napja. Beverted a fejed és agyrázkódást kaptál! Édesem, annyira aggódtam érted!
Stacie: A frászt hoztad ránk!
Adam bűnbánóan mosolygott, majd a szemei az enyémet keresték. Féltem, hogy mit fog mondani.
Evisse: Azt hiszem mennem kéne...
Adam: Ne, maradj! Maradj itt velem! - kérte és megpróbáld felülni.
Nővér: Mr. Cole! Azonnal feküdjön vissza! - kiáltotta. - Hívom az orvost, hogy megvizsgálja! Ha nem marad nyugton kénytelenek leszünk az ágyhoz kötözni! - fenyegette.
Adam: Ok, de ő itt marad! - rám kacsintott.
Stacie: Örülök neki, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz! - jegyezte meg fanyar hangon.
Melanie: Azt hiszem fel kéne hívnom apádat. Rettenetesen aggódik érted. Stacie, ugye elkísérsz drágám? - kérdezte mosolyogva.
Stacie: Hát persze! - felelte. A szemei ide-oda jártak köztem és Adam közt.
Mrs. Cole remekül kifundálta, hogyan hagyhat minket kettesben. A nővér is elment, hogy szóljon Dr. Benson-nak. Miután egyedül maradtunk, Adam felém nyújtotta a kezét. Közelebb léptem, de nem érintettem meg.
Adam: Még mindig haragszol. - mondta szomorúan. - Látom az arcodon.
Stacie: Miért? Mit hittél? Hogy a halálközeli élményed majd elfeledteti velem, hogy egy másik nővel találtalak? - kérdeztem dühösen.
Adam: Meg sem engedted, hogy megmagyarázzam? Ha hagytad volna, most nem lennék itt...
Stacie: Ezzel azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás?
Egyre inkább felmérgesített. Szerettem volna hozzávágni valamit, ha történetesen nem feküdt már volna egy kórházi ágyon, bekötözött fejjel.
Adam: Nem, azt akarom mondani, hogy még mindig az alapján ítélsz meg, aki régen voltam és nem az alapján aki most vagyok.
Kényelmetlenül éreztem magam.
Evisse: Rendben. Magyarázd el! - vetettem oda türelmetlenül.
Adam: Bianca azért volt nálam tegnap reggel, mert bajba került. Egy részeg pasas erőszakoskodott vele. Nem mondom, hogy nem az ő hibája volt, de akkor sem hagyhattam, hogy... - elhallgatott. - Nem vihettem haza, mert az apja egy állat. Megverte volna!
Evisse: Ezért inkább befektetted az ágyadba...
Adam: Igen, mert félt egyedül maradni!
Evisse: Milyen megható! - jegyeztem meg fagyos hangon. - És nem történt köztetek semmi?
Adam: Nem!
Evisse: Tudod... ez nem túl hihető történet.
Adam: Nem fogok könyörögni hogy elhidd! - felelte. - De nem mondok le rólad!
A szívem nagyot dobbant attól, ahogy a beszélgetés hirtelen irányt váltott. Nem tudtam mit felelhetnék erre és azt hiszem el is pirultam. Ekkor belépett a doktor és engem kiküldtek a vizsgálat idejére. Miközben a folyosón várakoztam, egyre az Adam, által előadott kétes történet járt a fejemben. Mi van ha igazat mond? A régi Adam-ről nem tudtam volna elhinni, hogy megment egy lányt, felviszi magához, az ágyába fekteti és nem csinál vele semmit. De az új Adam... Hiszen velem is ezt tette! Megmentett! Felvitt a lakásába és nem történt semmi! Miért vagyok ilyen ostoba? Meg kellett volna hallgatnom. El kell mondanom neki, hogy hiszek benne...bennünk.
Mikor a doktor kilépett a nővérrel, azonnal az ajtó felé iramodtam. Talán van még pár percem, amíg Stacie és Mrs. Cole visszaérnek.
Dr. Benson: Csak pár percet maradhat. - mondta csendesen, jóindulatú mosollyal az arcán. - Erős gyógyszert kapott, amitől hamarosan aludni fog.
Bólintottam majd beléptem a szobába. A redőnyt már felhúzták, de a sötétítő még mindig kizárta a fényt.
Evisse: Mit mondott a doki? - kérdeztem és az ágya szélére ültem.
Adam: Néhány nap és haza mehetek.
Evisse: Az jó.
Mosolyogva bólintott és a szemei lecsukódtak. Úgy tűnt, a beszélgetésünkből nem lesz semmi.
Evisse: Szeretnéd hogy este visszajöjjek?
Adam: Ühüm.
Evisse: Akkor vissza jövök. - ígértem meg. - Most viszont mennem kell, mert Marie egyedül van az üzletben.
Adam bólintott, majd a szemei hirtelen kipattantak.
Adam: Evisse?
Volt abban valami varázslatos, ahogyan kimondta a nevem.
Evisse: Igen?
Adam: Ne állj szóba idegenekkel, kérlek! - a szemei aggodalmasak voltak. Bólintottam. - Ígérd meg, hogy nem állsz szóba idegenekkel! - nyomatékosította.
Evisse: Ígérem!
Adam: Akkor jó! - suttogta és a szemei lecsukódtak.
Néztem pár percig ahogyan alszik, majd csendben betettem magam mögött az ajtót. Stacie és az édesanyja éppen akkor fordultak be a folyosón. Elmondtam nekik, amit az orvostól hallottam, majd elbúcsúztunk.
Amint kiléptem a kórház ajtaján máris visszavágytam hozzá.




Vartanne



Egy üres lakásban ébredtem fel, emberi életem első napján. Meztelenül. Az egyetlen dolog, amit a lakásban találtam egy nagyobb méretű aktatáska volt, benne egy váltás ruha, egy Ducati kulcsai és több ezer dollár készpénz.
Miután felöltöztem, a fürdőbe menten. A mosdó fölött apró kerek tükör lógott, csak az arcomat láttam benne. Kék szemeim és barna kócos hajam volt. Az állam hegyes, az ajkaim teltek. Úgy gondoltam a külsőm kifejezetten előnyös. Vajon tetszeni fogok Evisse-nek? Korai volt még ezen rágódni, rengeteg elintéznivalóm volt még.
Halálra rémültem a motor láttán, nem voltam benne biztos, hogy túl fogom élni életem eslő napját. Ám meglepő módon, úgy tűnt a motorvezetés a génjeimbe van kódolva. Portlandben voltam, így betértem egy ruhaüzletbe és vettem néhány ruhaneműt magamnak. Egy bakancsot, egy farmert, alsóneműket és egy bőrdzsekit. A kasszánál megakadt a szemem egy fekete napszemüvegen. Azt is a többihez csaptam. Vásárlás után kellemetlen érzéssel a gyomromban indultam tovább. Rájöttem, hogy éhes vagyok. Ijesztő volt embernek lenni, kiszolgáltatva egy emberi test korlátainak és szükségleteinek.
Vettem egy szelet pizzát egy gyorsbüfében és ásványvizet. A pizzának jó íze volt, de a buborékos víz csípte a nyelvem. Ki is húztam a listámról.
Következő utam egy könyvesboltba vezetett, ahol térképet vettem. Szégyen szemre elfelejtettem merre van Dear Valley. Mire ezzel is megvoltam, sötét lett azért visszamentem az üres lakásba. Nem tudtam mit fogok csinálni reggelig, de az utcán sem akartam maradni.
Leültem a puha padlószőnyegre és tervezgetni kezdtem. Lakást kell szereznem Dear Valley-ben és bútorokat. Találkoznom kell Evisse-szel és a bizalmába kell férkőznöm.
Másnap reggel a földön fekve ébredtem, rémas fájdalommal a hátamban és a nyakamban. Hirtelen elsődleges céllá vált hogy ágyat találjak magamnak. Odakint még sötét volt, de lementem az utcára. Nem bírtam tovább várni és útnak indultam Evisse-hez.
Egy útszéli motel aprócska éttermében reggeliztem, néhány kilométerre a kisvárostól. Ekkorra már megvirradt, de az ég szürke és felhős volt. Sietnem kellett.
Nem tudtam hol kezdjek neki a lakáskeresésnek, ezért behajtottam a kopott benzinkúthoz és vettem valami tisztítószert a motorhoz, hogy legyen okom kifaggatni a kutast, a helyi lakáslehetőségekről. A férfi két címet adott meg, én azonnal az Evisse-hez legközelebbihez hajtottam. A főutcán volt, nem messze Marie boltjától. A lakás alatt apró méterárú bolt kapott helyet, a bolt fiatal tulajdonosa adta ki, mivel a feleségével kertes házba költöztek. Megállapodtunk a bérleti díjban. Szerencsére azonnal elfoglalhattam a lakást. A berendezés kissé hiányos volt, de legalább volt ágyam. Ekkor már reggel nyolc óra fele járt.
Eleve Marie üzlete előtt parkoltam, így ott vártam Evisse-re. Amikor megláttam, a szívem vad dörömbölésbe kezdett. Gyorsan elfordultam, mert attól féltem, az arckifejezésem megrémítené. Végre látni fog, tudni fogja hogy itt vagyok. Ember vagyok, igazi ember!