2. Fejezet

Evisse


Egy hét telt el a baleset óta. Teljesen felépültem, de Marie még mindig nem engedett az üzlet közelébe, így annyi szabadidőm volt, mint még soha. Anyám két napja meglátogatott, fogalmam sincs ki mesélt neki az egészről, de volt egy olyan érzésem hogy Olga keze van a dologban.
A hangja rémülten és idegesen csengett a telefonban, de amikor meglátta hogy kutya bajom, azonnal visszavett a fordulatszámból. Ezt szerettem benne a legjobban, sohasem dramatizálta túl a dolgokat, mindig a tényekre koncentrált igazi újságíróként. A portlandi CPN-nél volt egy saját reggeli műsora a "Tények és Tanúk". Afféle beszélgetős műsor volt főleg orvosszakértőkkel, rendőrökkel, nyomozókkal és jogászokkal.
A balesetemet is kötelességének érezte kianalizálni, és megállapította, hogy az igazi felelős Violet mamája, aki nem vigyázott eléggé a gyerekére. Hát ez remek, még a végén kiderül hogy Adam Cole egy szent és tulajdonképpen én gázoltam el őt?!
Apám már sokkal bonyolultabb eset volt. Habár 2-3 hetente hazalátogattam és alkalmasint ők is beugrottak hozzám, a leggyakrabban azért telefonon beszéltünk. De apával volt még egy sajátos módszerünk a kommunikációra. Leveleket írtunk egymásnak. 3-4 naponta, vagy gyakrabban. Volt abban a szertartásosságban, valami megnyugtató és melengetően ismerős, amikor lezártam a borítékot, megcímeztem, majd elindultam vele a legközelebbi levélládához. Marie üzletétől pár száz méterre a "Falábú Joe" kocsma előtt volt a legközelebbi feladóhely. A postát néhány éve átköltöztették a kórház és az iskola közé, a város újabbik felébe. Bedobtam a levelet a nagy piros ládába és már izgatottan vártam a pillanatot, amikor kinyitom a postaládámat, és kiveszem belőle az ismerős, cikornyás betűkkel megcímzett borítékot, ami apám válaszát rejti.
A levelezéseink tartalma és terjedelme rendkívül változékony volt. Szó esett az egyetemről, ahol apám, Dr. Patrick Green a történelem tanszék vezetője. Beszélgettünk az időjárásról, a virágokról, a polgárháborúról és mindenről ami eszünkbe jutott. Néha oldalakat írtunk egymásnak, máskor csak pár sort. Olyan volt ez, mintha naplót vezetnék, és a naplóm válaszolna.
Ma is, egy forró pénteki napon levelet indultam feladni. Farmersortot és sötétkék ujjatlan pólót viseltem, még rendes cipőt sem húztam, az a kivágott papucs volt rajtam, amit otthon is viseltem. A hajamat feltűztem a tarkómra, hogy ne zavarjon a nagy hőségben. Mialatt átszaladtam a zebrán sorra vettem a mai tennivalókat. A kertet már reggel rendbe raktam, így este csak öntözni kell. Az ebédre elkészített sonkás tésztából maradt bőven vacsorára is, így arra nincs gondom. Eszembe jutott hogy kell vennem kutyaeledelt és fogkrémet, valamint a könyvtárba is be akartam ugrani, hátha szerencsém lesz és visszavitték már Jane Eyre-t.
Bedobtam a levelet, majd vidáman elindultam a közeli vegyesbolt felé, amikor a kocsmából ismerős alak lépett ki hangosan nevetve. Adam Cole, az oldalán egy magas, szőke hajú lánnyal, aki alig lehetett több 18-nál. Olyan rövid szoknyát viselt, mintha a kishúgától vette volna kölcsön.
Idegesítő, nyávogó hangon mondott valamit Adam-nek, aki válaszként belemarkolt a lány fenekébe. Részegek voltak.
Meg akartam fordulni, hogy ne kelljen elsétálnom mellettük, de késő volt. Adam már észrevett.
Adam: Hé! Hááát... ezt... - dadogta. - ezt a csajt ütöttem el a múltkor! - kiáltotta.
A lány erre felnevetett, mintha a világ legjobb viccét mesélték volna el neki.
Adam: Hé várj már egy kicsit Eva!
Dühösen megfordultam, mert rájöttem hogy követ.
Evisse: A nevem Evisse! - javítottam ki. - Te pedig szégyellhetnéd magad! - a mellkasára böktem. - Délután két óra van és ilyen állapotban mászkálsz az utcán?! Mit fognak szólni a szüleid?
Adam felnevetett. Legszívesebben képen töröltem volna.
Adam: Az apám magasról tesz rá, hogy mit csinálok, ami pedig az anyámat illeti... nos ő már reggel óta részeg! - felelte és megtámaszkodott a falban.
Evisse: Hát csak gratulálni tudok! - vetettem oda, majd faképnél hagytam.
Adam: Na... ez se fog velünk inni! - jegyezte meg a barátnőjének.
Lőttek a jó napomnak. Reménykedtem benne hogy az életben többé nem kell látnom ezt az alakot. Ezelőtt is el tudtuk kerülni egymást, akkor most mi változott meg? Emlékeim szerint csak kétszer láttam mielőtt majdnem áthajtott rajtam a csillogó csodajárgányával. Egyszer a szupermarketben, ahol nem akarták kiszolgálni, mert szokásához híven részeg volt. Akkor tudtam meg Marie-tól, hogy ő a Cole's Resort szállodalánc tulajdonosának fia. A második alkalom pedig egy kereszteződésnél esett meg, amikor mellém hajtott az egyik sportkocsijával és az égő cigarettacsikket bepöckölte Marie kocsijának ablakán.
Hát nem mondhatnám hogy ezek az alkalmak túl jó benyomást tettek volna rám, hát még a múltkori eset. Ma pedig véglegesen meggyőződhettem róla, hogy Adam Cole egy felelőtlen, elkényeztetett, link alak. Nem is értettem miért pazarolok rá akár egyetlen gondolatot is.
Próbáltam kiverni a fejemből, és a hétfői beszerzőkörútra koncentráltam. Marie elküldött Salem-be a kertészeti vásárra, hogy vegyek néhány különleges virágmagot, és díszfenyőt. Ideje frissíteni egy kicsit a kínálaton.
A vásárlást gyorsan letudtam és a könyvet is sikerült kikölcsönöznöm. A hazautat kerülővel tettem meg, mert eszem ágában sem volt ismét összeakadni Adam Cole-lal.
Mailo már az ajtóban várt, de Bethanie-t nem láttam sehol. Biztosan a kertben napozik. A hátsó ajtót nyitva hagytam, had mászkáljanak kedvükre. Egy ilyen kisvárosban a közbiztonság páratlan volt, betörés már évek óta nem történt. A legnagyobb hír az elmúlt napokban az én balesetem volt. Olyan emberek szólítottak le az utcán, akik azelőtt még csak vissza sem köszöntek. Most pedig jobbulást kívántak, és a hogylétem felől érdeklődtek. Úgy tűnt a városban senki sem rajong a Cole családért és ez az eset még inkább mélyítette az irántuk táplált ellenszenvet.
Én a magam részéről már teljesen jól voltam, sőt talán soha jobban mióta... Nehéz volt kimondani még gondolatban is. Mióta Eric meghalt. Hiszen a miért-ek, a rengeteg "ha" és "de" mindig ott lógott e levegőben. Miért kell meghalnia egy 18 éves fiúnak? Ha időben érkezik a segítség? Mi lett volna, ha nem hal meg és elvitt volna a randira?
Túl hosszú idő telt már el a baleset óta ahhoz, hogy tudjam, hiába kínzom magam, a dolgok akkor sem fognak megváltozni. Próbáltam valami másra koncentrálni, hogy eltereljem sötét gondolataimat. Úgy döntöttem kitakarítom a nappalit.
A házimunka teljesen kifárasztott, így este szinte ráestem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét és kerestem egy nézhetőnek tűnő filmet. Mailo a kanapé mellé telepedett és Bethanie szokás szerint, a lábamhoz ugrott, majd összegömbölyödve elégedett dorombolásba kezdett.
Másnap, szombat lévén Marie csak délelőtt nyitotta ki a boltot és tudtam hogy a néhány megszokott vevőn kívül más nem fordul meg az üzletben. Úgy döntöttem meglátogatom.
Mikor beléptem a füstölőktől és virágoktól illatozó helységbe, Marie-t a pult előtt találtam, éppen a beszerzési könyv fölé görnyedt.
Marie: Jó napot! Miben... - kezdte a jól begyakorolt frázist, majd arcán a vevőknek tartogatott nyájas félmosoly igazi örömmé változott. - Kicsikém!
Evisse: Szia Marie! - odaszaladtam hozzá és megpusziltam enyhén ráncos, mindig rózsaolaj illatú arcát. - Rémesen unatkoztam. Már semmi bajom, és az elmúlt napokban mindent elvégeztem már a ház körül. - panaszkodtam. - Alig várom hogy hétfőn munkába állhassak.
Marie: Ami azt illeti én is! - vallotta be. - Rémesek ezek a forró napok, és Olga-t nem lehet egyedül hagyni az üzletben. Szívem szerint egész nap a hűvös szobában olvasgatnék.
Evisse: Tudod mit? Hozok fagylaltot, aztán leülünk beszélgetni! - javasoltam.
Marie helyeslően bólogatott, majd eltűnt a bolt túlsó felében, ahol az apró konyha és iroda kapott helyet, beszorítva két nagyobb raktár közé.
Marie: Én addig készítek egy kis limonádét! - harsogta a folyosóról.
Kiléptem a rekkenő hőségbe. Az út túloldalán volt "Valentin Papa Mézeskalácsháza", a legjobb cukrászda a városban. Elindultam a zebra felé, de hirtelen furcsa érzés hasított belém és megfordultam, majd az ellenkező irányba folytattam utamat, a távolabbi gyalogátkelőhely felé. Már éppen fel akartam tenni a kérdést magamnak, hogy - "Mégis mit művelsz?" - amikor hangos szikrázásra, reccsenésre lettem figyelmes. Megfordultam és láttam hogy az út felett átívelő elektromos vezeték elszakadt, és megsebzett kígyóként vergődik az úton, dühösen hányva a szikrákat. Ha nem fordulok meg, éppen az úton lettem volna, amikor leszakad. Eltalált volna.
Ebben a pillanatban az utca életre kelt és kíváncsi emberek bukkantak elő az üzletekből. Valentin Papa a kötényébe törölgette a kezét, a könyvárus a mellére ejtette aranyozott láncon lógó szemüvegét. Összerezzentem, amikor valaki mellém lépett. Olivia volt az, a fodrász, vörös hajában jókora csavarókkal.
Olivia: Hát ez már a második eset a héten! - magyarázta vontatott déli kiejtéssel. - A legutóbb a gyógyszertár előtt szakadt le egy vezeték. A tűzoltók szerint a melegtől van.
Evisse: Még szerencse hogy nem sérült meg senki! - jegyeztem meg automatikusan.


Vartanne


Volt valami édes abban ahogy Evisse mindennapjai teltek. Annyira más volt mint a többi fiatal. Nem bulizott, vagy csavargott, nem érdekelték a buta valóságshow-k és nem rendelt pizzát. Még alkoholt sem ivott, csupán karácsonykor, amikor a szüleivel koccintott. Szilveszterkor meg sem várta az éjfélt, lefeküdt aludni és a fejére húzta a párnát, amikor odakint felhangzott a tűzijáték robaja.
Lenyűgözött. Képtelen voltam levenni róla a szemem, figyeltem minden mozdulatát, amik között annyi ismerős gesztus volt, hogy úgy éreztem a születése óta vele vagyok már. Ahogyan reggel lófarokba kötötte a haját, belekóstolt a levesbe, amit főzött, befűzte a tornacipőjét, a kertbe kilépve, egy pillanatra megállt, hogy gyönyörködjön a virágaiban.
A legkedvesebb szórakozása, a kártyázás volt Marie-val és Olga-val. Ilyenkor teát ittak és apró teasüteményeket majszoltak. Máskor hosszú sétára indult Mailo-val a városon kívüli erdőbe.
Néha úgy éreztem, hogy egy sokat megélt, idős hölgy lakik ennek a csinos, fiatal lánynak a bőrében. Nem látta magát tisztán. Nem vette észre, ahogyan a helyi srácok megfordulnak utána.
Elgondolkodtam miként alakult volna az élete ha Eric nem hal meg. Ha ő és a fiú együtt maradnak. Talán most főiskolára járna, és együtt laknának. Vagy egy zsibongó lánykollégiumban lenne, ahol hétvégenként vad bulikat csapnának. Valahogy egyik helyzetbe sem tudtam őt elképzelni. De ebbe a szürke és unalmas világba annyira fájón beleillett. Csak 19 éves és máris úgy él mint egy nyugdíjas. Legalább barátai lennének, akikkel másról is tud beszélgetni, nem csak a hirtelen időjárás változás kiváltotta ízületi panaszokról.
Vajon érzi hogy mellette vagyok? Aznap, amikor megmentettem a leszakadt vezetéktől, komolyan eltöprengett rajta, hogy talán valami belső hang lépett közbe, valami felsőbb erő vezérelte akkor. Bárcsak... láthatna. Bárcsak láthatnám magunkat együtt.
Vasárnap este az ágy mellett ültem és néztem, ahogyan magzati pózba gömbölyödve alszik. Álmában Eric-ről motyogott valamit, majd forgolódni kezdett. Szerettem volna megcirógatni az arcát, de testetlen lény voltam. Sohasem érinthetem meg.
Gabrielle: És nem is érezné ha megérintenéd!
Nem lepődtem meg. Úgy tűnik erre is képtelen vagyok. Gabrielle az ágy végében állt, ezüstösen csillogó szárnyait leeresztette. Fehér haja, halvány kékes árnyalatot öltött a sötétben.
Vartanne: Ez normális? Ez a... mániákus... függőség, amit érzek? - nehezen találtam meg a megfelelő szavakat.
Gabrielle: Ő neked a legfontosabb a világon. Természetes hogy minden gondolatodat elfoglalja. Ha nem így lenne, nem is lennél jó őrangyal.
Vartanne: Aggódom érte Gabe! - a becenevén szólítottam, ahogyan mindenki. - Még olyan fiatal. Élveznie kellene az életet. Társaságba kellene járnia.
Gabrielle: Nagyon jó ember! - ismerte el. - Tényleg tragikus ami vele történt, talán itt lenne az ideje, hogy kizökkenjen ebből a változatlanságból. - mondta inkább magának mint nekem. - Meglátom mit tehetek! - rám mosolygott, majd eltűnt egy kis fénycsóvában.
Én pedig itt maradtam Evisse-szel. Talán Gabrielle összehozza egy fiúval. Egy rendes, helyi fiúval, aki az orvosira jár és látogatóba érkezik a nagyszüleihez. Betér a virágboltba egy csokor virágért és meglátja Evisse-t, nyakig földesen, az orrán sárga virágporral. És azt fogja gondolni, hogy ez a lány a legédesebb akit valaha látott.
Furcsa bizsergető érzés tört fel a gyomrom tájékáról, majd elindult a torkom felé. Megijedtem. Mélyen legbelül nem akartam hogy Evisse együtt legyen valakivel. Ijesztő volt. Hirtelen hideg kúszott be a szobába, fojtogató, maró levegő lilás ködben úszva.
Vartanne: Távozz tőlem sátán! - mormoltam a jól ismert mantrát.
Lucifer: Ó, milyen bájos! - jegyezte meg ironikus hangon. - Az őrangyal beleszeret az emberlányba!
Vartanne: Nem hallgatlak meg, gonoszságod nem érint meg! - mondtam, az újabb hasztalan varázsigét.
Lucifer: Azt kívánod bár láthatna téged! Bár megérinthetnéd! Azt kívánod bár veled lehetne... örökre! - súgta negédes hangon.
Kinyitottam a szárnyaimat, hogy eltakarjam vele a testem. Mielőtt a külvilág megszűnt volna, még hallottam Lucifer gonosz kacagását.


Evisse


Késő délután volt. Hazafelé tartottam Salem-ből ahol kertészeti vásárt tartottak. A rozoga Ford platója dugig volt díszbokor cserjékkel és virágpalántákkal. Szerettem volna időben hazaérni, mert farkaséhes voltam, az ebédre elfogyasztott péksütemény nagyon távolinak tűnt. Már csak pár mérföld volt a városig, és hosszú ideje egyetlen autót sem láttam. Ilyen pokoli hőségben ugyan kinek van kedve autókázni?
Ösztönösen a fékre léptem. Valakinek azért mégis. Már messziről feltűnt az út szélén veszteglő tűzpiros sportkocsi, amiről majdnem biztos voltam, hogy egy Porsche. Ugyan kinek van ilyen autója errefelé? Biztosan idegen. Közelebb érve láttam hogy Stacie Cole tanácstalanul méregeti a kocsi motorjából előtörő fehér füstöt. Felsóhajtottam és lefékeztem a lerobbant autó mellett.
Stacie: Ó hála az égnek! Már órák óta várok itt! - ezzel beugrott mellém. - Dear Valley-ben ki tudnál tenni? A mobilom lemerült, de majd egy füléből felhívom a sofőrünket, hogy intézkedjen.
Evisse: Hát persze! - egyeztem bele megadóan és a gázra léptem.
Stacie: Nem idevalósi vagy ugye? - fecsegett.
Evisse: De, itt lakom. Tavaly költöztem a városba.
Stacie: Jesszus, te ide költöztél? Talán a tanúvédelmi program hozott ide? - kuncogott.
Evisse: Önszántamból jöttem. - feleltem morcosan.
Stacie úgy nézett rám mintha komplett idióta lennék. A lány meglepően hasonlított Adam-re, a szájuk és az orruk ugyanolyan volt, de Stacie szeme kék volt, míg Adamé inkább szürke. A lány haja gesztenye barna volt, vagy inkább sötétvörös. Csinos virág mintás ruhát viselt és piros tűsarkú szandált. Úgy festett, mintha a Gossip Girl-ből lépett volna ki.
Stacie: És mivel foglalkozol? - tovább erőltette a beszélgetést.
Evisse: Én a... nos Marie virágboltjában dolgozom.
Stacie felém kapta a fejét, majd szájfénytől csilló szája kaján mosolyra húzódott.
Stacie: Te vagy a virágáruslány, akit az idióta bátyám kilapított?
Evisse: Igen. - vallottam be, bár a kilapítással nem értettem egyet, az idióta Adam-mel annál inkább.
Stacie: Te jó ég! Most biztosan elrabolsz és bosszúból halálra kínzol! - kuncogott. - Vagy kérhetnél váltságdíjat a szüleimtől! Aztán elmennék Vegas-ba és kivennénk a Palms Valóvilág-lakosztályát.
Evisse: Ha nem gond inkább csak kitennélek az első telefonfülkénél! - szakítottam felébe a gondolatmenetét.
Stacie megvonta a vállát, majd pirosra festett körmeit kezdte nézegetni. Kínos csönd ereszkedett ránk, és úgy véltem ennél még a fecsegése is jobb lehet.
Evisse: És... hova tartottál éppen?
Stacie: Uh... mindegy csak el innen! - megborzongott. - A házat elfoglalták Adam undorító haverjai. Hulla részegek, és amikor eljöttem, a dédnagymamám portréját használták darts-táblának éppen.
Evisse: Nem kellene iskolában lenned?
Stacie: Magántanárom van! De felhívtam és azt hazudtam neki hogy beteg vagyok. - felelte szemrebbenés nélkül. - Ha itt laksz egy ideje biztosan hallottad már hogy kicsaptak a gimiből, aztán az internátusból is.
Evisse: Azt hittem csak pletyka! - vallottam be.
Stacie: Nos igen, a kirúgtak rész nem teljesen igaz. Én inkább úgy mondanám kirúgattam magam. - helyesbített. - Apám persze a plafonon volt.
Evisse: És a mamád?
Stacie keserűen felnevetett.
Stacie: Azt sem tudja hányadik osztályba járok!
Evisse: Ó! - böktem ki.
Beértünk a városba és leparkoltam a posta előtt. Stacie kimászott a kocsiból, aztán behajolt az ablakon.
Stacie: A nevem Stacie, de ezt biztosan tudod. Téged hogy is hívnak?
Evisse: Evisse Green. - feleltem.
Stacie: Kössz a fuvart Evisse. - kezet nyújtott és pedig viszonoztam a gesztust. - Szombaton bulit tartok, ha gondold nézz be. - ajánlotta. Már épp rá akartam vágni, hogy ez nem túl jó ötlet, de gyorsan folytatta. - Adam nem lesz itthon. IHB-bulit csapnak a tengerparti házunkban.
Evisse: IHB? - vontam fel a szemöldököm.
Stacie: Iszunk, Hányunk, Belefekszünk. - világosított fel nevetve.
Evisse: Jól hangzik. - fintorogtam.
Stacie: Nyugi, az én bulim nem ilyen lesz. Csak néhány összejövünk, iszogatunk és hülyülünk egy kicsit.
Evisse: Majd még meggondolom, ok? - rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott.
Stacie: Ok, addig is légy jó! Szia!
Evisse: Szia!
Stacie odatipegett a fülkéhez, én pedig visszakormányoztam az autót a forgalomba. Ez a lány fényévekkel jobb fejnek tűnt, mint a bátyja. De kizártnak tartottam hogy elmenjek abba buliba. Az egyetlen buli ahol voltam Jessica bulija, vagyis inkább szülinapi zsúrja volt, még 12 éves korunkban. 7 perc a Mennyországbant játszottunk és meg kellett csókolnom Jessica 13 éves bátyját, aki akkorra már 60 kilósra hízott.
Nem mondhatnám hogy ez az élmény leküzdhetetlen vágyat ébresztett volna bennem a további bulik iránt.

1. Fejezet

Evisse

Az első dolog amit érzetem, az a lüktető fájdalom volt a fejemben. Próbáltam kinyitni a szemem, de a vakító fény szinte szúrta, égette. Nem erőltettem hát. Ismerős, kellemetlen szagot éreztem, amiből arra következtettem, hogy kórházban vagyok. Fertőtlenítő, gyógyszerek, vér és a halál szaga.
A kezemmel tétován a fejemhez nyúltam, de az érdes tapintású kötésen kívül nem éreztem mást. Az alkaromat szúrta a infúziós tű és borzasztóan idegesített a folyamatos pittyegés. Hunyorogva oldalra fordítottam a fejem. Marie ült az ágyam mellett. Láthatóan megkönnyebbült amiért magamhoz tértem.
Marie: Ó kicsikém, hogy vagy? - kérdezte kedvesen és a kezem után nyúlt. - Annyira megrémültem, amikor Mrs. Kingsley felhívott. Ott hagytam mindent és rohantam ide!
Evisse: Violet jól van? - kérdeztem.
A hangom rekedt volt, és gyenge.
Marie: Jól, igen. Nem esett baja, csak megijedt szegény. Őt is behozták a biztonság kedvéért, de már hazamentek. Mrs. Kingsley volt itt pár órája, de akkor te még mélyen aludtál. - mesélte.
Evisse: Mennyi idő van?
Az ablak sötétítő függönyeit behúzták, így lehetetlen volt megmondani hogy nappal van e vagy talán éjszaka.
Marie: Este 10 múlt pár perccel.
Evisse: Ó, akkor átaludtam az egész napot. - nyögtem. - Mit mondott az orvos?
Marie: Csúnyán beverted a fejed és lett egy enyhe agyrázkódásod. Ami hatalmas szerencse ahhoz képest, hogy az a széltoló Adam Cole legalább 120-al száguldozott a városban a csillogó fekete autóján. - sziszegte dühösen. - Bele sem merek gondolni mi történhetett volna...
Evisse: Jól vagyok, Marie. - leheltem. - Csak kicsit kótyagosnak érzem magam és majd meghalok egy pohár narancsléért! - vallottam be.
Marie: Ó, szegénykém! Lemegyek a büfébe és hozok neked. - ajánlotta. - Felhívom Olga-t is. Nagyon aggódott érted. Megkértem hogy nézzen rá Mailo-ra és Beth-re.
Evisse: Szegénykéim...
Összeszorult a szívem ha eszembe jutott a kiskutyám és a macskám. Biztosan nagyon idegesek hogy hol vagyok. Soha, egyetlen napot nem voltam még távol tőlük, ha a szüleimhez utaztam, akkor őket is mindig magammal vittem. Olga, Marie házvezetőnője nem tudja hogy Bethanie csak akkor tud elaludni, ha szól a tévé.
Megpróbáltam felülni, de mintha elhagyott volna minden erőm.
Adam: Hű, téged aztán jól telenyomtak gyógyszerekkel.
Na még csak ez hiányzott! Oldalra fordítottam a fejem. Adam az ajtóban állt, a kezében egy hatalmas csokor virág és lufik.
Evisse: Mit keresel itt? - morogtam.
Adam: Gondoltam megnézem élsz e meg. Mert ha nem, akkor valószínűleg le kell mondanom a londoni kiruccanásomat. - magyarázta. Közben megjelent egy nővér, aki vázába rakta a virágot és a lufikat az ágyamhoz kötötte. Adam az ajtónak dőlve figyelt engem. - Ha jól tudom az emberölésért még mindig börtön jár. De szerencsére élsz és virulsz! - vigyorgott. - Nem vettem volna rá mérget, miután ma a szemem láttára kapargattak fel az aszfaltról.
Evisse: Miután kivasaltál a Batmobillal! - tettem hozzá.
Adam: Ez azért így nem igaz Evita...
Evisse: A nevem Evisse! - javítottam ki.
Adam: Részletkérdés. - legyintett. - Annyi történt, hogy meglöktelek az autómmal, te pedig elestél. Éppen ezért, remélem nem forgatod a kicsi fejecskédben hogy feljelentesz!
Evisse: Miért? Apuci úgyis kihozna a börtönből!
Adam: Akkor meg miért terhelnénk ilyen butaságokkal a helyi rendvédelmi szerveket! Felejtsük el azt a kis incidenst mihamarabb.
Evisse: Hogy te tovább száguldozhass a csillivilli autóddal? Felfogtad egyáltalán hogy majdnem elütöttél egy kétéves gyereket? - kérdeztem dühösen.
Adam: Majdnem! És ezen van a hangsúly!
Evisse: Az ilyeneknek mint te börtönben lenne a helye! Felelőtlen vagy, beképzelt és arrogáns! Azt hiszed a pénzeddel mindent megvehetsz!
Adam: Egy dolgot mondj amit nem vehetek meg rajta!
Evisse: Na jó! Például ott van a szerelem!
Adam felnevetett. Még dühösebb lettem, amitől a fejem is jobban fájt. Csak azt szerettem volna hogy eltűnjön és lehetőleg soha ne kelljen újra látnom.
Adam: Ha hiszed ha nem, azt a fajta szerelmet, ami nekem kell, igenis pénzért szokták adni! - suttogta gúnyosan mosolyogva.
Belenyúlt a zsebébe és kivett egy borítékot, majd felém nyújtotta.
Adam: Ez talán majd elveszi a kedved a rendőrségi feljelentéstől.
Annyira felháborodtam hogy meg sem bírtam szólalni. Elüt, aztán idejön és sérteget, gúnyolódik rajtam, most pedig még le is akar fizetni!
Evisse: Nem kell a pénzed!
Adam: Ó dehogy nem! - bólogatott és felém nyújtotta a borítékot! - Tedd csak el! Vegyél belőle magadnak pár jó cuccot!
Nem feleltem semmit, csak elfordítottam a fejem. Hallottam ahogyan kuncog, aztán éreztem hogy az ágyamra nehezedik és mire észbe kaptam, már fölém hajolt, az arca néhány centiméterre volt csupán az enyémtől. A szemei szürkék és hidegek voltak, akár az acél.
Adam: Hogy te milyen kis makacs jószág vagy! Mondd csak minden helyzetben ilyen nehezen adod be a derekad? - kérdezte olyan hangon hogy libabőrös lett a karom.
Evisse: Hát ezt sohasem fogod megtudni! - feleltem dühösen.
Rám mosolygott és felkelt az ágyamról. Marie éppen akkor lépett be a szobába.
Marie: Nocsak, hát volt képe idejönni? - kérdezte csípőre tett kézzel.
Adam: Csak bocsánatot szerettem volna kérnie Evita-tól!
Elfutott a méreg.
Evisse: A nevem Evisse! És nem emlékszem hogy a "Bocsánat" szó elhangzott volna a beszélgetésünk alatt!
Adam: Marie kérem szóljon egypár jó szót az érdekemben, mert attól félek a kisasszonynál örökre elástam magam! - olyan szívszaggatóan nézett Marie-ra, hogy felfordult tőle a gyomrom.
Marie: Ó, hát én... gondoltam hogy nem szánt szándékkal ütötte el Evisse-t. - dadogta.
Adam: Baleset volt és szerencsére senkinek sem esett baja! A kislány is jól van, és ha jól hallottam Violet Kingsley is! - rám kacsintott, én pedig szerettem volna valamit a fejéhez vágni. - Most azt hiszem jobb lesz ha távozok, mielőtt még Evisse átszúr a pillantásával.
Marie: Hát rendben!
Adam: Jó éjt Evisse! - hangsúlyozta a nevemet. - Gyógyulj meg hamar!
Tudtam hogy arra vár hogy elköszönjek tőle, de inkább elfordítottam a fejem. Hallottam ahogyan nevet, aztán halkan elköszönt Marie-tól is.
Marie: Szegény Mr. Cole igazán nehéz lehet neki két ilyen gyerekkel mint Adam és Stacie! - csóválta a fejét, miközben narancslét töltött nekem. - Az a kislány is alig múlt 18 éves és már elvonón kezelték drogfüggőség miatt. Az iskolából is kirúgták. Adam-et minden nap másik nővel látják, iszik, kaszinózik és még ki tudja mit csinál! - sóhajtott. - De hát mire vitték volna szegények, ha az apjuk soha sincs itthon, az anyjuk meg iszákos!
Evisse: Tényleg annyira tudom sajnálni őket, majd megszakad a szívem! - morogtam.
Marie: Ó ne mérgelődj már kicsikém! A lényeg az hogy jól vagy nem esett bajod! Ez a bolond fiú meg talán tanult valamit az esetből! Mr. Kingsley majdnem megfojtotta ma délelőtt. Ketten fogták le! - mesélte.
Evisse: Megnéztem volna ahogy fojtogatja! - vallottam be kuncogva.
Marie csak a fejét csóválta.


Vartanne


Őrangyalnak lenni egyáltalán nem olyan bonyolult mint elsőre tűnik. Ha kiválasztanak a feladatra, a következő pillanatban már ott is vagy az ember mellett akire vigyáznod kell. Nincs használati utasítás, fejtágítás, nem mondja meg senki hogy mit kell tenned. Hiszen úgyis tudsz mindent.
A keskeny kórházi ágy mellett álltam és Evisse-t néztem. Kicsinek, törékenynek tűnt. Tudtam hogy 19 éves, az anyja riporter, az apja történelemtanár. Tudtam hogy van egy kutyája és egy macskája, akit az utcáról fogadott be. Tudtam hogy 12 évesen csókolózott először, a kedvenc színe a kék, a kedvenc filmje a Római vakáció. Mindent tudtam róla.
Marie aggódva és szeretetteljesen igazgatta a takaróját. Hamarosan megérkezett Mrs. Kingsley is aki meg akarta köszönni Evisse-nek amit tett. A fejemben újra és újra lejátszottam a baleset képeit. Evisse gondolkodás nélkül a kocsi elé vetette magát hogy megmentse a kislányt. Vajon hány ember tette volna ugyanezt? Főleg ha tudta volna hogy Violet anyja pár hónappal ezelőtt milyen szaftos pletykákat terjesztett a "nagyvárosi lányról, akit a szülei ide küldtek." Rossz társaságba került, drogozott, azért küldték ide, mert terhes és ha megszülte a gyereket, a szülei örökbe adják.
És mennyien hittek neki. Mennyi ostoba feltételezés, rágalom született a lánnyal kapcsolatban. Még Marie is - aki kiskorától fogva ismerte Evisse-t - még ő is eltűnődött hogy mi történhetett a lánnyal.
Hogy mi történt? Elvesztette élete első szerelmét, nem voltak barátai, nem voltak tervei. Félt hogy nem tud megfelelni a szülei elvárásainak. Félt hogy sohasem tudja elfelejteni Eric-et.
Azt kívántam bár beszélhetnék Gabrielle-el Eric-ről. A fiú megmentette egy barátja életét. Ez azt jelenti, hogy hozzám hasonlóan őrangyal kellett hogy legyen. Tudtam hogy hogy néz ki, de nem emlékeztem rá, hogy a várakozásom alatt ott lett volna. Ami azt illetve fogalma sem volt én magam mikor haltam meg vagy hogyan. Ha meghalsz elveszíted minden emlékedet, még az arcodra sem emlékszel. A mennyben pedig nincsenek tükrök, de ha lennének is... Az angyaloknak nincs testük. Egymást láthatják ugyan, de az emberek és saját maguk számára láthatatlanok.
Lehet hogy Eric előbb halt meg mint én, lehet hogy később. Talán majd Gabrielle elárul róla egy s mást.
Ha őrangyal vagy, mindig ott kell lenned az őrzötted mellett, kivéve ha alszik. De akkor sem kerülhetsz messzebbre tőle, minthogy halld a szíve dobbanását, amit millió közül is felismernél. Meg kell óvnod lelkét a gonoszságtól, Lucifer csábításától. Ez persze nem olyan könnyű. Nem veheted ki a kezéből a heroinos fecskendőt, vagy nem rázhatod fel, ha bankot akar rabolni, hogy "Elment az eszed?". Csupán csak sugallhatod számára, hogy amit tesz, nem helyes. A lelkiismeretére kell hogy hass. Ketten dolgoztok azért hogy te magad arkangyal, ő pedig idővel őrangyal lehessenen. Ha az ember nem alkalmas a feladatra úgyis elbukik. Lucifer a hatalmába keríti, a lelke nem nyer bebocsátást a Mennybe és kénytelen lesz újjászületni hogy egy másik életben immáron tiszta lappal induljon.
Nem tudom mennyi idő telt el, de láttam hogy Evisse lassan magához tér. Próbálta kinyitni a szemét, de túl kábult volt. Furcsa, különös érzés kerített a hatalmába. Volt valami a lányban, valami ismerős. Bevillant egy kép egy göndör hajú kislányról, aki egy hintán ül és hatalmas képeskönyvet forgat.
Evisse megszólalt. Aggódott Violet miatt, és Marie miatt, a kedvencei miatt. Mindenkit féltett, csak saját magát nem. Jó volt tudni hogy van mellette egy olyan ember mint Marie. Szegény asszony egyedül élt. A fia meghalt a vietnami háborúban, a férjét néhány éve vesztette el. Evisse olyan volt számára, mint egy unoka, akire mindig is vágyott.
Azokat az embereket, akik Evisse számára fontosak voltak én is ismertem. Mintha egy önéletrajzot kaptam volna róluk. Nem túl részletes, de a főbb mozzanatok tisztán kivehetőek. Annál nyomasztóbb volt, hogy az idegenekről, mint amilyen Adam Cole semmit sem tudtam.
Ellenszenves fickó volt, az a típus akinek ezer élet is kevés lenne hogy bebocsátást nyerjen a Mennybe. És annyira dühítő, ahogyan Evisse-szel beszélt. Lekezelő, gúnyos. Hogy hiheti, hogy az a lány, aki autó elé veti magát, hogy megmentsen egy gyereket, majd elfeled mindent egy vaskos csekkért cserébe?!
Nem tetszett Adam pillantása, ahogyan Evisse-t méregette, mint a ragadozó az áldozatát, amikor várja az alkalmat hogy becserkészhesse. Szerencsére Marie megjelent, így Adam-nek nem volt már alkalma, hogy tovább kínozza Evisse-t. Drága, jó Marie! Akárha a segítőm lett volna.
Evisse zaklatott volt Adam látogatása után, ami engem is idegessé tett. Csak reméltem hogy a fickó nem keresztezi többé az utunkat.
Másnap reggel az orvos úgy döntött, hogy Evisse hazamehet. Szigorúan meghagyta Marie-nak hogy a lány még legalább egy hétig nem dolgozhat. Az ijesztő fehér kötést kicserélték egy sebtapaszra, amitől úgy tűnt, Evisse megkönnyebbült. Nem szerette ha sajnálták.
Dear Valley kisváros volt, alig ötezren életek itt, főleg családok, nyugdíjasok. A fiatalok szinte menekültek innét a nagyvárosokba. Igaz, ami igaz nem sok minden volt itt, ami egy tizenéves számára szórakozást nyújthatna. Egy kopott mozi, még a 60-as évekből, néhány bisztró és bár, pár üzlet és egy kicsiny poros lemezbolt.
Marie virágüzlete a főutcán kapott helyett, közvetlenül egy fodrászüzlet és egy könyvesbolt között. Az idős asszony az üzlet fölötti kis lakásban élt.
Evisse néhány utcányira lakott csupán, egy régi, apró kétszintes házacskában, amely mögött zsebkendőnyi kert terült el. A házat talán még a harmincas években építették, de - ellentétben a szomszédos épületektől - nagyon rendezett és takaros benyomást keltett. A faburkolatú nappaliban hatalmas kandalló állt, előtte virágos kanapé, halványzöld párnákkal. Az egyik párnán Bethanie nyújtózkodott, míg Mailo körbeugrálta gazdáját. A kutya ideges volt, mert érezte a jelenlétemet, bár nem látott. Evisse lehajolt hozzá és a karjába húzta.
Evisse: Mailo, hát jól viselkedtél? - kérdezte kedvesen és megvakarta az állat nyakát.
Olga: Nem volt velük semmi probléma, bár a macska egy kissé nehezen találta meg a helyét! - mosolygott.
Marie: Szegény kis jószágok! Biztosan nagyon hiányzott nekik Evisse!
Olga: Csináltam egy hatalmas adag erőlevest a mi kis betegünknek! És citromos pitét ahogy szereted! - ezzel karon fogta Evisse-t és a konyhába húzta, majd leültette az ablak előtti kis asztalhoz.
Evisse: Akárcsak egy orosz tábornok! - jegyezte meg!
Olga: Az apám katona volt, amikor még mind Moszkvában éltünk! - jegyezte meg jól hallható orosz akcentussal.
Evisse és Marie felnevettek. Olga csak akkor használta az akcentusát, ha a szülőhazájáról beszélt. Mialatt ettek, körülnéztem a házban. A napsütötte konyhából ajtó nyílt a kertbe, ahol Evisse rengeteg virágot és zöldséget nevelt. A parányi füves részen Mailo játékai hevertek szanaszét.
A földszinten volt még egy kamra és egy mosókonyha, valamint egy nagyobb ebédlő, amit láthatóan Evisse sohasem használt. Az emeleten két parányi háló és egy fürdőszoba kapott helyet. Evisse szobája az utcára nézett, az ablak előtt kopott, zöld bársonyszófa állt. A fal halvány levendula színű volt, a függönyök egy árnyalattal sötétebbek. A fehér szekrények és íróasztal láthatóan régi darabok voltak, amiket Evisse fáradságos munkával restaurált. Az ágyat foltokból összevarrt takaró fedte, amelynek sarkába valaki cirádás betűkkel Evisse monogramját hímezte. A kopott hajópadlót tarka rongyszőnyegek borították és a sarokban álló komódon gondosan bekeretezett családi fotók sorakoztak. Evisse a szüleivel kislányként, Evisse és a kölyökkutya Mailo, Evisse és Marie egy kerti ünnepségen, Evisse, Bethanie és Mailo a nappaliban a kanapén ülve.
Az egész ház olyan kedves és ártatlan volt mint a gazdája. Olyan érzésem támadt, mintha egy életnagyságú babaházban lennék.
Marie és Olga ebéd után elbúcsúztak és megparancsolták a lánynak, hogy maradjon ágyban. Evisse persze, amint meghallotta ahogyan Marie ősrégi Ford-ja elhajt, már ki is kelt az ágyból és egy megviselt Elfújta a szél kötettel a kanapéra telepedett.
Mailo a lábához feküdt, még a macska az ölébe mászott és elégedetten dorombolni kezdett.
És ezzel a festményre illő képpel megkezdődött közös életünk, habár neki sejtelme sem volt, hogy mostantól minden lépését egy őrangyal kíséri majd.

Prológus

Evisse

A langyos esti szellő könnyedén arcon csókolt, amikor kiléptem a verandára. Az ég tiszta fekete vásznára szikrázó csillagokat festett valaki. Egy névtelen, arctalan művész, talán csak unalmában vagy az is lehet hogy büntetésül szánta nekünk halandóknak, akik feltekintve olthatatlan vágyat éreztünk, hogy megérinthessük a csillagokat.
Végigsétáltam a pázsiton, a vén almafához, melynek alsó ágán kicsi, kopott hinta lógott. Mióta az eszemet tudom itt volt. Beleültem és hallgattam a csendet, próbáltam kivenni a sötétség zajait, rezdüléseit. De csak anyám hangját hallottam, ahogyan apámnak panaszkodik a főnökéről, miközben az edényekkel csörömpöl.
Valami hideg és nedves ért a lábamhoz. Lenéztem. Mailo orra volt az, a kiskutyámé. Májusban kaptam a születésnapomra Marie-tól. Felvettem a kutyát az ölembe és halkan dúdolgatva üldögéltünk hosszú perceken át. Mailo elszundított, a hátsó lába időnként megrándult, mintha futna álmában.
Ekkor meghallottam a hangját. Az édesanyjától búcsúzkodott. Visszatartott lélegzettel figyeltem az ajtót. Aztán megjelent. Sötétkék, szaggatott farmert viselt, kinyúlt pólóval és tornacipővel. A haja összevissza állt, mintha most ébredt volna fel. Ruganyos léptekkel lesietett a lépcsőn, és a kocsija felé indult.
Eric volt az. A szerelmem. 8 éves korom óta, amikor ő és az édesanyja ideköltöztek Portland kertvárosába, a szomszédságunkba. Eric idén végzett a gimiben, és jövőre már Seattle-ben fog tanulni.
Felsóhajtottam. Számára én csak Evisse vagyok a szomszéd kislány. Semmi több. Tudtam hova igyekszik, a barátaival fognak bulizni a gazdag Greg Willis apjának tengerparti házában.
Eric megállt a kopott Buick mellett és a kulcsaival babrált. Ekkor Mailo kiugrott a kezemből és hozzá szaladt.
Evisse: Mailo!
Eric: Szia Mailo! - felkapta a kutyát és alaposan megdögönyözte. - Ismét szökésben, kishaver? - kérdezte, majd elindult felém. - Szia!
Evisse: Szia! - üdvözöltem félénken.
Eric: Péntek este itthon? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Evisse: Ó, én nem igazán járok el itthonról. - vallottam be.
Most biztosan azt hiszi hogy egy unalmas, szürke kisegér vagyok. Ami valljuk be, igaz.
Eric: Holnap filmvetítés lesz a parkban. Régi poros, fekete-fehér filmek. Hitchcock, Chaplin... - sorolta. - Hívtam pár haveromat, hogy jöjjenek el, de nekik ez túl unalmas program. - húzta el a száját. - Arra gondoltam... volna kedved eljönni velem? - kérdezte mosolyogva.
Pislogtam néhányat és azt hiszem a szám is tátva maradt. Komplett idiótának tarthatott, ahogyan bambán meredtem rá.
Evisse: Én? - nyögtem ki végül.
Eric: Hát nem is Mailo. - kuncogott. - Na, mit szólsz?
Evisse: Ewm, persze! Szuperül hangzik!
Eric: Akkor holnap este nyolckor. - rám mosolygott és a kezembe nyomta Mailo-t, majd még egyszer megsimogatta. - Vigyázz rá Mailo!
Úgy álltam ott mint akibe villám csapott. Eric a kocsijához sietett, és mielőtt beszállt, még egyszer utoljára rám mosolygott...

Még egyszer utoljára. Másnap reggel két rendőrtiszt csöngetett be hozzájuk. Eric vízbe fulladt, amikor a részeg Greg Willis-t próbálta kimenteni a tengerből. Greg-et kihúzták, de Eric elmerült.
Ennek már három éve.
Tavaly, az érettségi után költöztem Dear Valley-be. Most Marie virágüzletében dolgozom. A szüleim nem örültek a döntésemnek, de képtelen voltam eldönteni, hogy melyik egyetemen és mit tanuljak. Apám szerette volna, ha régész leszek, anyám pedig újságíróként látott volna legszívesebben. És hogy én mit akartam? Jó kérdés.
Ami most volt az jó. Csendes, rutinszerű mindennapok monoton szürkeségben váltakozva. Kinéztem az üzlet ablakán. A nap szikrázóan sütött, és az aszfalt felett meg-megmozdult a forró levegő. Láttam Violet Kingsley-t, Mrs. Kingsley 2 éves kislányát, amint a kirakat üvegének nyomja pufók arcocskáját és rám mosolyog. Az édesanyja biztosan a szomszédos fodrászüzletben van. Integettem Violet-nek, majd tovább rendezgettem a cserepes virágokat a polcon. Eszembe jutott, hogy Marie tegnap egész kosárnyi gumicukrot hozott. Beszaladtam a raktárba és vettem belőlük egy maréknyit. Kimentem az utcára, hogy odaadjam Violet-nek. A kislány édesanyja autója mögé bújt és rám nevetett.
Evisse: Gyere csak kis rosszcsont! - nevettem. - Úgyis elkaplak! És ha elkaplak meg kell enned az összes cukorkát!
Violet csilingelő hangon felkacagott és elszaladt előlem egyenesen az útra. Hallottam a fékcsikorgást, és láttam hogy az autó nem tud megállni.
Evisse: Violet ne! - kiáltottam és kirohantam az útra. Felkaptam a kislányt, de ekkor éreztem hogy valami nekem csapódik. A földre zuhantam, Violetre. A fejem a betonnak csapódott. Hallottam hogy a kislány felsír és kábán felkapaszkodtam, hogy ki tudjon mászni alólam. Szédültem, és a fejem borzalmasan fájt. Hanyatt feküdtem és próbáltam mélyeket lélegezni. Ekkor egy homályos alak jelent meg fölöttem. Majdnem biztos voltam benne, hogy Adam Cole az, a helyi kiskirály és szállodalánc tulajdonos fia.
Adam: A francba! Miért nem tud jobban vigyázni a kölykére? - förmedt rám.
Éreztem, hogy zuhanok, egyre sötétebb és sötétebb lesz körülöttem minden...



Vartanne

Itt voltam már egy ideje. Nem tudom mióta, mert idefenn nem percekben, vagy órákban mérik az időt. Nincsenek napok, sem évek. Csak várakozás. Vársz a nagy feladatra, hogy bizonyíthass. És ha sikerrel jártál bebocsátást nyersz a fénybe. Igazi angyal leszel. Emlékeztem Gabrielle szavaira. Ő volt az első akit megpillantottam, miután a zuhanás véget ért. Idefennt csak így hívják.
Kinyitottam a szemem és megláttam őt. Elmosolyodott, majd odajött hozzám és apró fehér kezével megérintette a homlokom.
Gabrielle: A neved Vartanne. Idekerültél, mert megmentetted egy ember életét, a sajátod árán. Küldetésed van. Ha teljesíted, felkerülsz az arkangyalok rendjébe. Ha elbuksz, a lelkedet visszaküldjük a földre, hogy újjászüless.
Vartanne: Mi lesz a feladatom? - kérdeztem.
Gabrielle: Egy kiválasztottra kell vigyáznod. Az őrangyala leszel. - felelte. Mielőtt kérdezhettem volna folytatta. - A kiválasztottak olyan emberek, akik megmentették valaki életét, de nem haltak meg. Meg kell óvnunk a lelküket, hogy Lucifer ne kaparinthassa meg. Vele kell maradnod, amíg meg nem hal és ide nem kerül. Ha ez megtörtént, ő veszi át a helyed, te pedig bebocsátást nyersz a fénybe! - magyarázta, majd a távolban látszódó, vakító fehérség felé intett.
Talán ma reggel esett meg ez a beszélgetés. Vagy az is lehet hogy száz éve. Vártam, hogy sorra kerüljek. Vártam hogy valaki őrangyala lehessek.

Gabrielle kilépett a fényből. A többiekkel együtt elé siettünk. Mosolyogva végignézett rajtunk, majd a szeme megpihent rajtam.
Gabrielle: Eljött a te időd Vartanne! - súgta. - Őrangyal leszel!