Prológus

Evisse

A langyos esti szellő könnyedén arcon csókolt, amikor kiléptem a verandára. Az ég tiszta fekete vásznára szikrázó csillagokat festett valaki. Egy névtelen, arctalan művész, talán csak unalmában vagy az is lehet hogy büntetésül szánta nekünk halandóknak, akik feltekintve olthatatlan vágyat éreztünk, hogy megérinthessük a csillagokat.
Végigsétáltam a pázsiton, a vén almafához, melynek alsó ágán kicsi, kopott hinta lógott. Mióta az eszemet tudom itt volt. Beleültem és hallgattam a csendet, próbáltam kivenni a sötétség zajait, rezdüléseit. De csak anyám hangját hallottam, ahogyan apámnak panaszkodik a főnökéről, miközben az edényekkel csörömpöl.
Valami hideg és nedves ért a lábamhoz. Lenéztem. Mailo orra volt az, a kiskutyámé. Májusban kaptam a születésnapomra Marie-tól. Felvettem a kutyát az ölembe és halkan dúdolgatva üldögéltünk hosszú perceken át. Mailo elszundított, a hátsó lába időnként megrándult, mintha futna álmában.
Ekkor meghallottam a hangját. Az édesanyjától búcsúzkodott. Visszatartott lélegzettel figyeltem az ajtót. Aztán megjelent. Sötétkék, szaggatott farmert viselt, kinyúlt pólóval és tornacipővel. A haja összevissza állt, mintha most ébredt volna fel. Ruganyos léptekkel lesietett a lépcsőn, és a kocsija felé indult.
Eric volt az. A szerelmem. 8 éves korom óta, amikor ő és az édesanyja ideköltöztek Portland kertvárosába, a szomszédságunkba. Eric idén végzett a gimiben, és jövőre már Seattle-ben fog tanulni.
Felsóhajtottam. Számára én csak Evisse vagyok a szomszéd kislány. Semmi több. Tudtam hova igyekszik, a barátaival fognak bulizni a gazdag Greg Willis apjának tengerparti házában.
Eric megállt a kopott Buick mellett és a kulcsaival babrált. Ekkor Mailo kiugrott a kezemből és hozzá szaladt.
Evisse: Mailo!
Eric: Szia Mailo! - felkapta a kutyát és alaposan megdögönyözte. - Ismét szökésben, kishaver? - kérdezte, majd elindult felém. - Szia!
Evisse: Szia! - üdvözöltem félénken.
Eric: Péntek este itthon? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Evisse: Ó, én nem igazán járok el itthonról. - vallottam be.
Most biztosan azt hiszi hogy egy unalmas, szürke kisegér vagyok. Ami valljuk be, igaz.
Eric: Holnap filmvetítés lesz a parkban. Régi poros, fekete-fehér filmek. Hitchcock, Chaplin... - sorolta. - Hívtam pár haveromat, hogy jöjjenek el, de nekik ez túl unalmas program. - húzta el a száját. - Arra gondoltam... volna kedved eljönni velem? - kérdezte mosolyogva.
Pislogtam néhányat és azt hiszem a szám is tátva maradt. Komplett idiótának tarthatott, ahogyan bambán meredtem rá.
Evisse: Én? - nyögtem ki végül.
Eric: Hát nem is Mailo. - kuncogott. - Na, mit szólsz?
Evisse: Ewm, persze! Szuperül hangzik!
Eric: Akkor holnap este nyolckor. - rám mosolygott és a kezembe nyomta Mailo-t, majd még egyszer megsimogatta. - Vigyázz rá Mailo!
Úgy álltam ott mint akibe villám csapott. Eric a kocsijához sietett, és mielőtt beszállt, még egyszer utoljára rám mosolygott...

Még egyszer utoljára. Másnap reggel két rendőrtiszt csöngetett be hozzájuk. Eric vízbe fulladt, amikor a részeg Greg Willis-t próbálta kimenteni a tengerből. Greg-et kihúzták, de Eric elmerült.
Ennek már három éve.
Tavaly, az érettségi után költöztem Dear Valley-be. Most Marie virágüzletében dolgozom. A szüleim nem örültek a döntésemnek, de képtelen voltam eldönteni, hogy melyik egyetemen és mit tanuljak. Apám szerette volna, ha régész leszek, anyám pedig újságíróként látott volna legszívesebben. És hogy én mit akartam? Jó kérdés.
Ami most volt az jó. Csendes, rutinszerű mindennapok monoton szürkeségben váltakozva. Kinéztem az üzlet ablakán. A nap szikrázóan sütött, és az aszfalt felett meg-megmozdult a forró levegő. Láttam Violet Kingsley-t, Mrs. Kingsley 2 éves kislányát, amint a kirakat üvegének nyomja pufók arcocskáját és rám mosolyog. Az édesanyja biztosan a szomszédos fodrászüzletben van. Integettem Violet-nek, majd tovább rendezgettem a cserepes virágokat a polcon. Eszembe jutott, hogy Marie tegnap egész kosárnyi gumicukrot hozott. Beszaladtam a raktárba és vettem belőlük egy maréknyit. Kimentem az utcára, hogy odaadjam Violet-nek. A kislány édesanyja autója mögé bújt és rám nevetett.
Evisse: Gyere csak kis rosszcsont! - nevettem. - Úgyis elkaplak! És ha elkaplak meg kell enned az összes cukorkát!
Violet csilingelő hangon felkacagott és elszaladt előlem egyenesen az útra. Hallottam a fékcsikorgást, és láttam hogy az autó nem tud megállni.
Evisse: Violet ne! - kiáltottam és kirohantam az útra. Felkaptam a kislányt, de ekkor éreztem hogy valami nekem csapódik. A földre zuhantam, Violetre. A fejem a betonnak csapódott. Hallottam hogy a kislány felsír és kábán felkapaszkodtam, hogy ki tudjon mászni alólam. Szédültem, és a fejem borzalmasan fájt. Hanyatt feküdtem és próbáltam mélyeket lélegezni. Ekkor egy homályos alak jelent meg fölöttem. Majdnem biztos voltam benne, hogy Adam Cole az, a helyi kiskirály és szállodalánc tulajdonos fia.
Adam: A francba! Miért nem tud jobban vigyázni a kölykére? - förmedt rám.
Éreztem, hogy zuhanok, egyre sötétebb és sötétebb lesz körülöttem minden...



Vartanne

Itt voltam már egy ideje. Nem tudom mióta, mert idefenn nem percekben, vagy órákban mérik az időt. Nincsenek napok, sem évek. Csak várakozás. Vársz a nagy feladatra, hogy bizonyíthass. És ha sikerrel jártál bebocsátást nyersz a fénybe. Igazi angyal leszel. Emlékeztem Gabrielle szavaira. Ő volt az első akit megpillantottam, miután a zuhanás véget ért. Idefennt csak így hívják.
Kinyitottam a szemem és megláttam őt. Elmosolyodott, majd odajött hozzám és apró fehér kezével megérintette a homlokom.
Gabrielle: A neved Vartanne. Idekerültél, mert megmentetted egy ember életét, a sajátod árán. Küldetésed van. Ha teljesíted, felkerülsz az arkangyalok rendjébe. Ha elbuksz, a lelkedet visszaküldjük a földre, hogy újjászüless.
Vartanne: Mi lesz a feladatom? - kérdeztem.
Gabrielle: Egy kiválasztottra kell vigyáznod. Az őrangyala leszel. - felelte. Mielőtt kérdezhettem volna folytatta. - A kiválasztottak olyan emberek, akik megmentették valaki életét, de nem haltak meg. Meg kell óvnunk a lelküket, hogy Lucifer ne kaparinthassa meg. Vele kell maradnod, amíg meg nem hal és ide nem kerül. Ha ez megtörtént, ő veszi át a helyed, te pedig bebocsátást nyersz a fénybe! - magyarázta, majd a távolban látszódó, vakító fehérség felé intett.
Talán ma reggel esett meg ez a beszélgetés. Vagy az is lehet hogy száz éve. Vártam, hogy sorra kerüljek. Vártam hogy valaki őrangyala lehessek.

Gabrielle kilépett a fényből. A többiekkel együtt elé siettünk. Mosolyogva végignézett rajtunk, majd a szeme megpihent rajtam.
Gabrielle: Eljött a te időd Vartanne! - súgta. - Őrangyal leszel!