2. Fejezet

Evisse


Egy hét telt el a baleset óta. Teljesen felépültem, de Marie még mindig nem engedett az üzlet közelébe, így annyi szabadidőm volt, mint még soha. Anyám két napja meglátogatott, fogalmam sincs ki mesélt neki az egészről, de volt egy olyan érzésem hogy Olga keze van a dologban.
A hangja rémülten és idegesen csengett a telefonban, de amikor meglátta hogy kutya bajom, azonnal visszavett a fordulatszámból. Ezt szerettem benne a legjobban, sohasem dramatizálta túl a dolgokat, mindig a tényekre koncentrált igazi újságíróként. A portlandi CPN-nél volt egy saját reggeli műsora a "Tények és Tanúk". Afféle beszélgetős műsor volt főleg orvosszakértőkkel, rendőrökkel, nyomozókkal és jogászokkal.
A balesetemet is kötelességének érezte kianalizálni, és megállapította, hogy az igazi felelős Violet mamája, aki nem vigyázott eléggé a gyerekére. Hát ez remek, még a végén kiderül hogy Adam Cole egy szent és tulajdonképpen én gázoltam el őt?!
Apám már sokkal bonyolultabb eset volt. Habár 2-3 hetente hazalátogattam és alkalmasint ők is beugrottak hozzám, a leggyakrabban azért telefonon beszéltünk. De apával volt még egy sajátos módszerünk a kommunikációra. Leveleket írtunk egymásnak. 3-4 naponta, vagy gyakrabban. Volt abban a szertartásosságban, valami megnyugtató és melengetően ismerős, amikor lezártam a borítékot, megcímeztem, majd elindultam vele a legközelebbi levélládához. Marie üzletétől pár száz méterre a "Falábú Joe" kocsma előtt volt a legközelebbi feladóhely. A postát néhány éve átköltöztették a kórház és az iskola közé, a város újabbik felébe. Bedobtam a levelet a nagy piros ládába és már izgatottan vártam a pillanatot, amikor kinyitom a postaládámat, és kiveszem belőle az ismerős, cikornyás betűkkel megcímzett borítékot, ami apám válaszát rejti.
A levelezéseink tartalma és terjedelme rendkívül változékony volt. Szó esett az egyetemről, ahol apám, Dr. Patrick Green a történelem tanszék vezetője. Beszélgettünk az időjárásról, a virágokról, a polgárháborúról és mindenről ami eszünkbe jutott. Néha oldalakat írtunk egymásnak, máskor csak pár sort. Olyan volt ez, mintha naplót vezetnék, és a naplóm válaszolna.
Ma is, egy forró pénteki napon levelet indultam feladni. Farmersortot és sötétkék ujjatlan pólót viseltem, még rendes cipőt sem húztam, az a kivágott papucs volt rajtam, amit otthon is viseltem. A hajamat feltűztem a tarkómra, hogy ne zavarjon a nagy hőségben. Mialatt átszaladtam a zebrán sorra vettem a mai tennivalókat. A kertet már reggel rendbe raktam, így este csak öntözni kell. Az ebédre elkészített sonkás tésztából maradt bőven vacsorára is, így arra nincs gondom. Eszembe jutott hogy kell vennem kutyaeledelt és fogkrémet, valamint a könyvtárba is be akartam ugrani, hátha szerencsém lesz és visszavitték már Jane Eyre-t.
Bedobtam a levelet, majd vidáman elindultam a közeli vegyesbolt felé, amikor a kocsmából ismerős alak lépett ki hangosan nevetve. Adam Cole, az oldalán egy magas, szőke hajú lánnyal, aki alig lehetett több 18-nál. Olyan rövid szoknyát viselt, mintha a kishúgától vette volna kölcsön.
Idegesítő, nyávogó hangon mondott valamit Adam-nek, aki válaszként belemarkolt a lány fenekébe. Részegek voltak.
Meg akartam fordulni, hogy ne kelljen elsétálnom mellettük, de késő volt. Adam már észrevett.
Adam: Hé! Hááát... ezt... - dadogta. - ezt a csajt ütöttem el a múltkor! - kiáltotta.
A lány erre felnevetett, mintha a világ legjobb viccét mesélték volna el neki.
Adam: Hé várj már egy kicsit Eva!
Dühösen megfordultam, mert rájöttem hogy követ.
Evisse: A nevem Evisse! - javítottam ki. - Te pedig szégyellhetnéd magad! - a mellkasára böktem. - Délután két óra van és ilyen állapotban mászkálsz az utcán?! Mit fognak szólni a szüleid?
Adam felnevetett. Legszívesebben képen töröltem volna.
Adam: Az apám magasról tesz rá, hogy mit csinálok, ami pedig az anyámat illeti... nos ő már reggel óta részeg! - felelte és megtámaszkodott a falban.
Evisse: Hát csak gratulálni tudok! - vetettem oda, majd faképnél hagytam.
Adam: Na... ez se fog velünk inni! - jegyezte meg a barátnőjének.
Lőttek a jó napomnak. Reménykedtem benne hogy az életben többé nem kell látnom ezt az alakot. Ezelőtt is el tudtuk kerülni egymást, akkor most mi változott meg? Emlékeim szerint csak kétszer láttam mielőtt majdnem áthajtott rajtam a csillogó csodajárgányával. Egyszer a szupermarketben, ahol nem akarták kiszolgálni, mert szokásához híven részeg volt. Akkor tudtam meg Marie-tól, hogy ő a Cole's Resort szállodalánc tulajdonosának fia. A második alkalom pedig egy kereszteződésnél esett meg, amikor mellém hajtott az egyik sportkocsijával és az égő cigarettacsikket bepöckölte Marie kocsijának ablakán.
Hát nem mondhatnám hogy ezek az alkalmak túl jó benyomást tettek volna rám, hát még a múltkori eset. Ma pedig véglegesen meggyőződhettem róla, hogy Adam Cole egy felelőtlen, elkényeztetett, link alak. Nem is értettem miért pazarolok rá akár egyetlen gondolatot is.
Próbáltam kiverni a fejemből, és a hétfői beszerzőkörútra koncentráltam. Marie elküldött Salem-be a kertészeti vásárra, hogy vegyek néhány különleges virágmagot, és díszfenyőt. Ideje frissíteni egy kicsit a kínálaton.
A vásárlást gyorsan letudtam és a könyvet is sikerült kikölcsönöznöm. A hazautat kerülővel tettem meg, mert eszem ágában sem volt ismét összeakadni Adam Cole-lal.
Mailo már az ajtóban várt, de Bethanie-t nem láttam sehol. Biztosan a kertben napozik. A hátsó ajtót nyitva hagytam, had mászkáljanak kedvükre. Egy ilyen kisvárosban a közbiztonság páratlan volt, betörés már évek óta nem történt. A legnagyobb hír az elmúlt napokban az én balesetem volt. Olyan emberek szólítottak le az utcán, akik azelőtt még csak vissza sem köszöntek. Most pedig jobbulást kívántak, és a hogylétem felől érdeklődtek. Úgy tűnt a városban senki sem rajong a Cole családért és ez az eset még inkább mélyítette az irántuk táplált ellenszenvet.
Én a magam részéről már teljesen jól voltam, sőt talán soha jobban mióta... Nehéz volt kimondani még gondolatban is. Mióta Eric meghalt. Hiszen a miért-ek, a rengeteg "ha" és "de" mindig ott lógott e levegőben. Miért kell meghalnia egy 18 éves fiúnak? Ha időben érkezik a segítség? Mi lett volna, ha nem hal meg és elvitt volna a randira?
Túl hosszú idő telt már el a baleset óta ahhoz, hogy tudjam, hiába kínzom magam, a dolgok akkor sem fognak megváltozni. Próbáltam valami másra koncentrálni, hogy eltereljem sötét gondolataimat. Úgy döntöttem kitakarítom a nappalit.
A házimunka teljesen kifárasztott, így este szinte ráestem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét és kerestem egy nézhetőnek tűnő filmet. Mailo a kanapé mellé telepedett és Bethanie szokás szerint, a lábamhoz ugrott, majd összegömbölyödve elégedett dorombolásba kezdett.
Másnap, szombat lévén Marie csak délelőtt nyitotta ki a boltot és tudtam hogy a néhány megszokott vevőn kívül más nem fordul meg az üzletben. Úgy döntöttem meglátogatom.
Mikor beléptem a füstölőktől és virágoktól illatozó helységbe, Marie-t a pult előtt találtam, éppen a beszerzési könyv fölé görnyedt.
Marie: Jó napot! Miben... - kezdte a jól begyakorolt frázist, majd arcán a vevőknek tartogatott nyájas félmosoly igazi örömmé változott. - Kicsikém!
Evisse: Szia Marie! - odaszaladtam hozzá és megpusziltam enyhén ráncos, mindig rózsaolaj illatú arcát. - Rémesen unatkoztam. Már semmi bajom, és az elmúlt napokban mindent elvégeztem már a ház körül. - panaszkodtam. - Alig várom hogy hétfőn munkába állhassak.
Marie: Ami azt illeti én is! - vallotta be. - Rémesek ezek a forró napok, és Olga-t nem lehet egyedül hagyni az üzletben. Szívem szerint egész nap a hűvös szobában olvasgatnék.
Evisse: Tudod mit? Hozok fagylaltot, aztán leülünk beszélgetni! - javasoltam.
Marie helyeslően bólogatott, majd eltűnt a bolt túlsó felében, ahol az apró konyha és iroda kapott helyet, beszorítva két nagyobb raktár közé.
Marie: Én addig készítek egy kis limonádét! - harsogta a folyosóról.
Kiléptem a rekkenő hőségbe. Az út túloldalán volt "Valentin Papa Mézeskalácsháza", a legjobb cukrászda a városban. Elindultam a zebra felé, de hirtelen furcsa érzés hasított belém és megfordultam, majd az ellenkező irányba folytattam utamat, a távolabbi gyalogátkelőhely felé. Már éppen fel akartam tenni a kérdést magamnak, hogy - "Mégis mit művelsz?" - amikor hangos szikrázásra, reccsenésre lettem figyelmes. Megfordultam és láttam hogy az út felett átívelő elektromos vezeték elszakadt, és megsebzett kígyóként vergődik az úton, dühösen hányva a szikrákat. Ha nem fordulok meg, éppen az úton lettem volna, amikor leszakad. Eltalált volna.
Ebben a pillanatban az utca életre kelt és kíváncsi emberek bukkantak elő az üzletekből. Valentin Papa a kötényébe törölgette a kezét, a könyvárus a mellére ejtette aranyozott láncon lógó szemüvegét. Összerezzentem, amikor valaki mellém lépett. Olivia volt az, a fodrász, vörös hajában jókora csavarókkal.
Olivia: Hát ez már a második eset a héten! - magyarázta vontatott déli kiejtéssel. - A legutóbb a gyógyszertár előtt szakadt le egy vezeték. A tűzoltók szerint a melegtől van.
Evisse: Még szerencse hogy nem sérült meg senki! - jegyeztem meg automatikusan.


Vartanne


Volt valami édes abban ahogy Evisse mindennapjai teltek. Annyira más volt mint a többi fiatal. Nem bulizott, vagy csavargott, nem érdekelték a buta valóságshow-k és nem rendelt pizzát. Még alkoholt sem ivott, csupán karácsonykor, amikor a szüleivel koccintott. Szilveszterkor meg sem várta az éjfélt, lefeküdt aludni és a fejére húzta a párnát, amikor odakint felhangzott a tűzijáték robaja.
Lenyűgözött. Képtelen voltam levenni róla a szemem, figyeltem minden mozdulatát, amik között annyi ismerős gesztus volt, hogy úgy éreztem a születése óta vele vagyok már. Ahogyan reggel lófarokba kötötte a haját, belekóstolt a levesbe, amit főzött, befűzte a tornacipőjét, a kertbe kilépve, egy pillanatra megállt, hogy gyönyörködjön a virágaiban.
A legkedvesebb szórakozása, a kártyázás volt Marie-val és Olga-val. Ilyenkor teát ittak és apró teasüteményeket majszoltak. Máskor hosszú sétára indult Mailo-val a városon kívüli erdőbe.
Néha úgy éreztem, hogy egy sokat megélt, idős hölgy lakik ennek a csinos, fiatal lánynak a bőrében. Nem látta magát tisztán. Nem vette észre, ahogyan a helyi srácok megfordulnak utána.
Elgondolkodtam miként alakult volna az élete ha Eric nem hal meg. Ha ő és a fiú együtt maradnak. Talán most főiskolára járna, és együtt laknának. Vagy egy zsibongó lánykollégiumban lenne, ahol hétvégenként vad bulikat csapnának. Valahogy egyik helyzetbe sem tudtam őt elképzelni. De ebbe a szürke és unalmas világba annyira fájón beleillett. Csak 19 éves és máris úgy él mint egy nyugdíjas. Legalább barátai lennének, akikkel másról is tud beszélgetni, nem csak a hirtelen időjárás változás kiváltotta ízületi panaszokról.
Vajon érzi hogy mellette vagyok? Aznap, amikor megmentettem a leszakadt vezetéktől, komolyan eltöprengett rajta, hogy talán valami belső hang lépett közbe, valami felsőbb erő vezérelte akkor. Bárcsak... láthatna. Bárcsak láthatnám magunkat együtt.
Vasárnap este az ágy mellett ültem és néztem, ahogyan magzati pózba gömbölyödve alszik. Álmában Eric-ről motyogott valamit, majd forgolódni kezdett. Szerettem volna megcirógatni az arcát, de testetlen lény voltam. Sohasem érinthetem meg.
Gabrielle: És nem is érezné ha megérintenéd!
Nem lepődtem meg. Úgy tűnik erre is képtelen vagyok. Gabrielle az ágy végében állt, ezüstösen csillogó szárnyait leeresztette. Fehér haja, halvány kékes árnyalatot öltött a sötétben.
Vartanne: Ez normális? Ez a... mániákus... függőség, amit érzek? - nehezen találtam meg a megfelelő szavakat.
Gabrielle: Ő neked a legfontosabb a világon. Természetes hogy minden gondolatodat elfoglalja. Ha nem így lenne, nem is lennél jó őrangyal.
Vartanne: Aggódom érte Gabe! - a becenevén szólítottam, ahogyan mindenki. - Még olyan fiatal. Élveznie kellene az életet. Társaságba kellene járnia.
Gabrielle: Nagyon jó ember! - ismerte el. - Tényleg tragikus ami vele történt, talán itt lenne az ideje, hogy kizökkenjen ebből a változatlanságból. - mondta inkább magának mint nekem. - Meglátom mit tehetek! - rám mosolygott, majd eltűnt egy kis fénycsóvában.
Én pedig itt maradtam Evisse-szel. Talán Gabrielle összehozza egy fiúval. Egy rendes, helyi fiúval, aki az orvosira jár és látogatóba érkezik a nagyszüleihez. Betér a virágboltba egy csokor virágért és meglátja Evisse-t, nyakig földesen, az orrán sárga virágporral. És azt fogja gondolni, hogy ez a lány a legédesebb akit valaha látott.
Furcsa bizsergető érzés tört fel a gyomrom tájékáról, majd elindult a torkom felé. Megijedtem. Mélyen legbelül nem akartam hogy Evisse együtt legyen valakivel. Ijesztő volt. Hirtelen hideg kúszott be a szobába, fojtogató, maró levegő lilás ködben úszva.
Vartanne: Távozz tőlem sátán! - mormoltam a jól ismert mantrát.
Lucifer: Ó, milyen bájos! - jegyezte meg ironikus hangon. - Az őrangyal beleszeret az emberlányba!
Vartanne: Nem hallgatlak meg, gonoszságod nem érint meg! - mondtam, az újabb hasztalan varázsigét.
Lucifer: Azt kívánod bár láthatna téged! Bár megérinthetnéd! Azt kívánod bár veled lehetne... örökre! - súgta negédes hangon.
Kinyitottam a szárnyaimat, hogy eltakarjam vele a testem. Mielőtt a külvilág megszűnt volna, még hallottam Lucifer gonosz kacagását.


Evisse


Késő délután volt. Hazafelé tartottam Salem-ből ahol kertészeti vásárt tartottak. A rozoga Ford platója dugig volt díszbokor cserjékkel és virágpalántákkal. Szerettem volna időben hazaérni, mert farkaséhes voltam, az ebédre elfogyasztott péksütemény nagyon távolinak tűnt. Már csak pár mérföld volt a városig, és hosszú ideje egyetlen autót sem láttam. Ilyen pokoli hőségben ugyan kinek van kedve autókázni?
Ösztönösen a fékre léptem. Valakinek azért mégis. Már messziről feltűnt az út szélén veszteglő tűzpiros sportkocsi, amiről majdnem biztos voltam, hogy egy Porsche. Ugyan kinek van ilyen autója errefelé? Biztosan idegen. Közelebb érve láttam hogy Stacie Cole tanácstalanul méregeti a kocsi motorjából előtörő fehér füstöt. Felsóhajtottam és lefékeztem a lerobbant autó mellett.
Stacie: Ó hála az égnek! Már órák óta várok itt! - ezzel beugrott mellém. - Dear Valley-ben ki tudnál tenni? A mobilom lemerült, de majd egy füléből felhívom a sofőrünket, hogy intézkedjen.
Evisse: Hát persze! - egyeztem bele megadóan és a gázra léptem.
Stacie: Nem idevalósi vagy ugye? - fecsegett.
Evisse: De, itt lakom. Tavaly költöztem a városba.
Stacie: Jesszus, te ide költöztél? Talán a tanúvédelmi program hozott ide? - kuncogott.
Evisse: Önszántamból jöttem. - feleltem morcosan.
Stacie úgy nézett rám mintha komplett idióta lennék. A lány meglepően hasonlított Adam-re, a szájuk és az orruk ugyanolyan volt, de Stacie szeme kék volt, míg Adamé inkább szürke. A lány haja gesztenye barna volt, vagy inkább sötétvörös. Csinos virág mintás ruhát viselt és piros tűsarkú szandált. Úgy festett, mintha a Gossip Girl-ből lépett volna ki.
Stacie: És mivel foglalkozol? - tovább erőltette a beszélgetést.
Evisse: Én a... nos Marie virágboltjában dolgozom.
Stacie felém kapta a fejét, majd szájfénytől csilló szája kaján mosolyra húzódott.
Stacie: Te vagy a virágáruslány, akit az idióta bátyám kilapított?
Evisse: Igen. - vallottam be, bár a kilapítással nem értettem egyet, az idióta Adam-mel annál inkább.
Stacie: Te jó ég! Most biztosan elrabolsz és bosszúból halálra kínzol! - kuncogott. - Vagy kérhetnél váltságdíjat a szüleimtől! Aztán elmennék Vegas-ba és kivennénk a Palms Valóvilág-lakosztályát.
Evisse: Ha nem gond inkább csak kitennélek az első telefonfülkénél! - szakítottam felébe a gondolatmenetét.
Stacie megvonta a vállát, majd pirosra festett körmeit kezdte nézegetni. Kínos csönd ereszkedett ránk, és úgy véltem ennél még a fecsegése is jobb lehet.
Evisse: És... hova tartottál éppen?
Stacie: Uh... mindegy csak el innen! - megborzongott. - A házat elfoglalták Adam undorító haverjai. Hulla részegek, és amikor eljöttem, a dédnagymamám portréját használták darts-táblának éppen.
Evisse: Nem kellene iskolában lenned?
Stacie: Magántanárom van! De felhívtam és azt hazudtam neki hogy beteg vagyok. - felelte szemrebbenés nélkül. - Ha itt laksz egy ideje biztosan hallottad már hogy kicsaptak a gimiből, aztán az internátusból is.
Evisse: Azt hittem csak pletyka! - vallottam be.
Stacie: Nos igen, a kirúgtak rész nem teljesen igaz. Én inkább úgy mondanám kirúgattam magam. - helyesbített. - Apám persze a plafonon volt.
Evisse: És a mamád?
Stacie keserűen felnevetett.
Stacie: Azt sem tudja hányadik osztályba járok!
Evisse: Ó! - böktem ki.
Beértünk a városba és leparkoltam a posta előtt. Stacie kimászott a kocsiból, aztán behajolt az ablakon.
Stacie: A nevem Stacie, de ezt biztosan tudod. Téged hogy is hívnak?
Evisse: Evisse Green. - feleltem.
Stacie: Kössz a fuvart Evisse. - kezet nyújtott és pedig viszonoztam a gesztust. - Szombaton bulit tartok, ha gondold nézz be. - ajánlotta. Már épp rá akartam vágni, hogy ez nem túl jó ötlet, de gyorsan folytatta. - Adam nem lesz itthon. IHB-bulit csapnak a tengerparti házunkban.
Evisse: IHB? - vontam fel a szemöldököm.
Stacie: Iszunk, Hányunk, Belefekszünk. - világosított fel nevetve.
Evisse: Jól hangzik. - fintorogtam.
Stacie: Nyugi, az én bulim nem ilyen lesz. Csak néhány összejövünk, iszogatunk és hülyülünk egy kicsit.
Evisse: Majd még meggondolom, ok? - rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott.
Stacie: Ok, addig is légy jó! Szia!
Evisse: Szia!
Stacie odatipegett a fülkéhez, én pedig visszakormányoztam az autót a forgalomba. Ez a lány fényévekkel jobb fejnek tűnt, mint a bátyja. De kizártnak tartottam hogy elmenjek abba buliba. Az egyetlen buli ahol voltam Jessica bulija, vagyis inkább szülinapi zsúrja volt, még 12 éves korunkban. 7 perc a Mennyországbant játszottunk és meg kellett csókolnom Jessica 13 éves bátyját, aki akkorra már 60 kilósra hízott.
Nem mondhatnám hogy ez az élmény leküzdhetetlen vágyat ébresztett volna bennem a további bulik iránt.