17. Fejezet

Evisse



Kinyitottam az üzletet és beléptem. Mint mindig most is szinte fejbe vágott a virágok és a füstölők illata. Otthon, boldogság és barátság illata volt az üzletnek.
Marie még nem jött le, de hallottam, ahogyan Olga-val beszélgetnek az emeleten. Megfordultam. Az idegen a bejáratnál tétovázott.
Evisse: Gyere be! - szóltam neki. Belépett.
Azt vártam volna, hogy körülnéz, mint minden normális ember, aki belép egy idegen helyre. De ő csak megállt az üzlet közepén és kissé félrebillentett fejjel tanulmányozott. A hajamból víz csöpögött, és a trikóm átázva tapadt a testemhez. Még szerencse hogy a raktárban mindig tartok csereruhát.
Vartanne: Van egy térképed? - kérdezte hirtelen.
Összerezzentem. Hogy lehet egy férfinek ilyen gyönyörű hangja?
Evisse: A városról? - kérdeztem zavartan. Kinek jutna eszébe hogy térképet készítsen Dear Valley-ről? De azért bólintott. - Nem nincs, de... - a pult mögé mentem. - ... tudok neked rajzolni egyet. Csak mond meg mit nem találsz!
Vartanne: A gyógyszertárat és a ruhaüzleteket. - mondta nyugodtan.
Önkéntelenül is kuncogni kezdtem.
Evisse: A városban két ruhaüzlet van. Az egyikben gyerekruhákat, a másikban munkásruhákat árulnak. A legközelebbi hely, ahol utcai ruhát kaphatsz az Salem. - magyaráztam. - De a gyógyszertárat lerajzolom.
Kitéptem egy kockás lapot Marie jegyzet-füzetéből, amibe a hiányzó árucikkeket szokta felírni. Az idegen közelebb jött, nézte ahogyan telerajzolom a lapot. Minden fontosabb épületet és üzletet megjelöltem, néhány utcanevet is felírtam. Próbáltam nem gondolni rá, hogy mennyire közel lehet. Nem mertem odanézni.
Mikor elkészültem felegyenesedtem és kis híján lefejeltem a motorost. Meglepődött ő is és felnevetett. Én is nevettem de inkább zavaromban.
Vartanne: Köszönöm a térképet. - mondta udvariasan.
Evisse: Nincs mit. - feleltem.
Odanyújtottam neki. Ő nem vette el, mert még mindig engem bámult. A tekintete az arcomról a nyakamra siklott. Hosszú másodpercekig nézte.
Lehet hogy egy fojtogatós gyilkost engedtem be az üzletbe? - Szaladt át az agyamon.
Vartanne: Szép a medálod. - mondta végül. Bambán pislogtam rá. - Szabad? - kérdezte.
Nem tudtam mire céloz. Hirtelen felém nyúlt, hűvös ujjai megérintették a kulcscsontomat, ahogyan a kezébe vette a medált. Közelebb hajolt és merően tanulmányozni kezdte. A lélegzete csiklandozta a nyakamat. Önkéntelenül is megmarkoltam a mögöttem lévő pult szélét.
Észrevehetett valamit, mert hirtelen a szemembe nézett. Elengedte a medált és az ujjai finoman végigsimították nyakamat, mintha csak véletlen lenne.
Meg fog csókolni? - Futott át az agyamon. Megrémülten, de egy részem szinte reménykedett hogy tényleg megteszi. Ezt a részemet szerettem volna fenékbe rúgni.
Evisse: Dolgoznom kell. - nyögtem ki.
Az idegen elmosolyodott és hátrébb lépett. Aztán lehajolt hogy felvegye a sebtében rajzolt térképet, amit valahogy leejtettem.
Vartanne: Kösz, mindent! - mondta halkan.
Lassan, méltóságteljesen kivonult az üzletből és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Néztem ahogyan felveszi a sisakot, majd felül a motorra és elhajt. Aztán csak néztem az üres utcát, ami szürkének és kopottnak tűnt az esőben.
Ez tényleg megtörtént vagy csak képzeltem? Marie és Olga neszezése olyan monotonnak csengett, hogy szinte észre sem vettem. A mobilom csengőhangjára viszont összerezzentem, a szívem kihagyott egy ütemet. Kivettem a táskámból.
Evisse: Szia Stacie! Ilyen korán keltél? - kérdeztem vidáman. A hangom erőltetettnek csengett még saját magam számára is.
Stacie: Istenkém, Ev! De jó hogy hallom a hangod! Már fel akartalak hívni tegnap, de a mobilom otthon maradt és nem tudom fejből a számod. - hadarta. - A kórházból hívlak.
Lefagyott az arcomról a kényszermosoly.
Evisse: Jól vagy? Ugye nem esett bajod? - kérdeztem aggódva.
Stacie: Én jól vagyok, de Adam nem!
A gyomrom egyetlen kemény csomóvá változott.
Evisse: Mi történt? - suttogtam.
Stacie: Leesett a lépcsőn tegnap, amikor... amikor utánad akart szaladni, azt hiszem. - mondta lassan, a szavakat keresgélve. - Nagyon beütötte a fejét, tegnap óta kómában van.
Nekidőltem az asztalnak, az egyik kezemmel a gyomromat szorítottam, mert úgy éreztem az a valami benne, szét akar feszíteni. A mellkasom lüktetni kezdett.
Evisse: Mit mondanak az orvosok? - suttogtam.
Stacie: Lehet hogy meg kell műteni. - felelte.
Hirtelen elfelejtettem mindent, ami tegnap történt. Nem érdekelt. Ha egy tucat pucér nő alatt találtam volna, most akkor is ugyanúgy rohannék hozzá, ahogyan teszem.
Evisse: Odamegyek! - mondtam és meg sem vártam a válaszát.
Kinyomtam a telefont és felrohantam Marie-hoz. Szinte dörömböltem az ajtón. Olga nyitotta ki.
Olga: Szia Kislány! Mi olyan sürgős?
Evisse: Marie? - berontottam a lakásba, majdnem elgázolva Olgát.
Marie: Igen? - a konyhából lépett ki, egy gőzölgő bögrével. - Mi történt? - kérdezte rémülten.
Máskülönben utáltam, hogy nyitott könyvként olvas az arcomról, de most hálás voltam, amiért nem kell magyarázkodnom.
Evisse: Adam kórházban van. - mondtam, a hangomban növekvő pánikkal. Marie a szája elé kapta a kezét. - Leesett a lépcsőn és megsérült. Súlyosan. - tettem hozzá.
Marie: Akkor? Miért vagy még itt? - kérdezte sürgető hangon. - Siess, vidd el a furgont!
Olga: Menj! - finoman megfogta a könyököm és az ajtó felé taszigált.
Szó nélkül engedelmeskedtem. A kezem reszketett, amikor a gyújtásba illesztettem a kulcsot, a motor kétszer is lefulladt, mire köhögve és pöfékelve beindult. Emlékeztettem magam, hogy az autó hatvannál többet nem bír. Máskülönben biztosan tövig nyomtam volna a gázt.
Az utcák kihaltak voltak az eső miatt, ami még mindig szemerkélt, alig néhány autóval találkoztam és a kórház parkolója is majdnem üres volt, csak a dolgozóknak fenntartott helyeken állt néhány kocsi.
Átrohantam a parkolón, be a fertőtlenítő szagú épületbe. Egy pillanatra megálltam, hogy a táblák alapján tájékozódjak. A baleseti a földszinten volt. Végigszaladtam a folyosón, a szívverésem a fülemben dobolt. Majdnem hasra estem, amikor valaki a nevemet kiáltotta. Stacie volt az. A kávéautomata mellett állt, kezében egy papírpohárral.
Evisse: Hol van? - kérdeztem.
Stacie a legközelebbi ajtóra pillantott, ami csukva volt. Elém lépett, amikor be akartam nyitni.
Stacie: Az orvos bent van nála. - mondta halkan.
Evisse: Egyedül vagy itt? - kérdeztem majdnem dühösen.
Hol vannak a szüleik ilyenkor?
Stacie: Anya az egyik nővérszobában alszik, egész éjjel virrasztott. Apa pedig délután érkezik Chicago-ból . - magyarázta.
Bűntudatom támadt.
Evisse: Mit mondanak? Ugye... ugye nem fog... - nem bírtam megkérdezni.
Stacie: Elvégeztek mindenféle vizsgálatot és CT-t, és azt mondják hogy igazából nincs rá ok, amiért kómában van. Az agyrázkódása súlyos, de már fel kellett volna ébrednie.
Kihallatszott a hangjából a pánik. Ekkor kinyílt a betegszoba ajtaja és Dr. Benson lépett ki rajta. Ő kezelt engem is, amikor néhány héttel ezelőtt Adam majdnem elütött. Mintha évekkel ezelőtt lett volna. Furcsa iróniája a sorsnak hogy most Adam fekszik itt.
Dr. Benson: Ms. Cole,miért nem megy haza pihenni egy kicsit? - kérdezte fáradt hangon.
Stacie: Hogy van a bátyám, doki? - kérdezte türelmetlenül, meg sem hallva a doktor szavait.
Dr. Benson: Az életfunkciói jók, a légzése egyenletes. Remélhetőleg hamarosan felébred a kómából. Nincs ok, ami ezt az állapotot fenntartaná.
Stacie: És ha mégsem ébred fel? - kérdezte kétségbeesetten.
Dr. Benson: Ms. Cole én orvos vagyok és nem filozófus. - mondta nyugodt hangon. - Kérem, ne fesse az ördögöt a falra! Most, pedig ha megengedik, vár a többi betegem.
Otthagyott minket.
Stacie: Vagyis fogalma sincs mi baja a bátyámnak! - mondta cinikus hangon.
A vállára tettem a kezem, hogy érezze nincs egyedül, de Stacie türelmetlen mozdulattal lerázta magáról. Járkálni kezdett fel s alá. A nővér is kijött Adam szobájából.
Nővér: Most már bemehetnek. - mondta kedves hangon.
Előre engedtem Stacie-t, habár szívem szerint elsőnek rontottam volna be a szobába. Ő azonnal az ágyhoz lépett és Adam fölé hajolt, majd megsimogatta az arcát. Én az ajtóban tétováztam. Stacie jelenléte feszélyezett.
A szoba sötét volt, a redőnyöket leengedték, és a függönyök is be voltak húzva. Odakint az ég szürke acélossága nem adott túl sok fényt, de azt a keveset is kizárták.
Stacie: Sötét van itt, mint egy sírkamrában! - jelentette ki és az ablakhoz ment, hogy elhúzza a függönyt.
Evisse: Úgy tudom az agyrázkódásos betegnek nem tesz jót a fény. - figyelmeztettem.
Stacie ingerülten nézett rám, de békén hagyta a függönyt. Leült a kopott két személyes szófára, ami az ággyal párhuzamosan állt, a fal mellett. Erőt vettem magamon és Adam mellé léptem. A szemei csukva voltak. A fején vastag fehér kötés volt, és gyönyörű arcát lilás zúzódások borították. A karjából infúzió lógott ki, a tartályból színtelen folyadék csöpögött végtelenül lassan.
Volt egy kopott szék az ágy mellett, amit közelebb húztam és leültem rá. Stacie a térdére támasztott karjai közé hajtotta a fejét. Nem mertem megkérdezni hogy sír e. Nem hiszem hogy azt akarta volna, hogy tudjam.
Megérintettem Adam kezét. A bőre meleg volt, mintha láza lenne. Összekulcsoltam az ujjainkat. Egyszer azt hallottam, hogy a kómás betegek érzik az érintést és hallják amit mondanak nekik. Szerettem volna megszólalni, de nem tudtam mit mondhatnék. És Stacie jelenléte is zavart. Neki több joga volt itt lenni mint nekem, de szerettem volna pár percet kettesben tölteni Adam-mel.
Stacie: Megyek, megnézem anyát! - mondta sóhajtva.
Evisse: Menj csak, majd én vigyázok rá! - biztattam.
Vajon megérezte hogy mit szeretnék? Stacie-nek nem volt erőssége a tapintat. Vettem pár levegőt, de a fejem szédülni kezdett, a gyógyszerek, a betegség és a halál szagától. Közelebb ültem az ágyhoz majd ráhajtott a fejem az összekulcsolt kezünkre.
Evisse: Annyira sajnálom! - suttogtam. - Ha tudtam volna hogy ez lesz... - elhallgattam. - De meg kell értened! Odamentem, hogy kiöntsem a szívem és te közben egy másik nővel... Biancával csináltál a jó ég tudja mit! Még akkor is ha összevesztünk.... még akkor, Adam! Hogy tehetted ezt? - kérdeztem suttogva.
Haragudtam magamra, amiért ez történt, és amiért sírok. Haragudtam rá ugyanezekért és megígértem volna bárkinek bármit, ha cserébe ő meggyógyul.




Adam




A hangok néha közeledtek, néha távolodtak. Némelyik ismerős volt, másik ismeretlen. Hideg, tárgyilagos beszéd, kétségbeesett suttogás és a nevem. Újra és újra. Adam Cole, Adam, Adam Cole.
Olyan volt mint egy rossz álom amiből nem lehet felébredni.
Aztán meghallottam az ő hangját. Nem értettem hogy mit mond, de tisztán hallottam, ahogyan beszél hozzám. A hangja szomorú volt és halk, elkeseredett és kétségbeesett. Éreztem a bőrét a bőrömön és a haja lágy samponillatát. Hosszú idő óta ez volt a legvalóságosabb dolog.
Még ha nem is láttam az arcát, a hangja elárulta hogy milyen szomorú. Szerettem volna megvigasztalni, megkérdezni mi bántja. Pont úgy mint anyámnál, vagy a húgomnál. De a hangom elveszett valahol, a szavak pedig bennem ragadtak.
Egy villanó pillanattal később ott álltam mellette. A fejét az ágyra hajtotta, a kezében egy bekötött fejű férfi kezét szorongatta és halkan, suttogva beszélt. A fickó az ágyban én voltam. Hátrahőköltem.
Adam: Halott vagyok? - kérdeztem hangosan.
Gabrielle: Nem. - szólt egy hang.
Megrémültem. Körülnéztem, de nem láttam sehol senkit. Evisse tovább duruzsolt.
Adam: Ki az? - kérdeztem rémülten.
Gabrielle: Adam, vissza kell térned! - szólt a hang ismét, ellentmondást nem tűrően.
Adam: Ki vagy? Mutasd magad!
Éles, fehér villanást láttam, majd előtűnt egy alak, mintha a villanásból született volna. Szellem? - Tűnődtem. Aztán megláttam a szárnyait. Ezüst fényű, csillogó szárnyak voltak, kétszer akkorák mint a viselőjük. A nő arca rezzenéstelen volt, akár egy szobor. Csak még annál is tökéletesebb. A haja ősz, vagy inkább ezüst.
Gabrielle: Nem tudod hogy ki vagyok? - kérdezte csilingelő hangon.
Adam: Egy angyal vagy. - feleltem. - Te vagy Gabrielle. - jöttem rá. Mosolygott.
Gabrielle: Tudod hogy mi történt?
Adam: Leestem a lépcsőn. - felelte. Elnézően mosolygott. - És... és Vartanne! Hol van Vartanne? - kérdeztem rémülten.
Gabrielle nem felelt. Szerettem volna megrázni, de nem tűnt jó ötletnek. Aztán rájöttem, hogy azt akarja, én feleljek a kérdésre. Tudnom kellett.
Gabrielle: Nem emlékszel? - kérdezte.
Adam: Azt hittem csak álom volt. - vallottam be. - Vartanne nincs már velem? - kérdeztem. Gabrielle szomorúan ingatta a fejét. - De ugye... nincs... nem kapott saját testet? Ugye nem engedtétek?
Gabrielle sóhajtott. Elmerengve nézett az ágyban fekvő Adam-re és Evisse-re.
Gabrielle: Azzal hogy Vartanne elbukott, elvesztettük a hatalmunk fölötte. Lucifer védelme alatt áll és nem tudunk ellene mit tenni. Lucifer aljas játékot űz. Kihasználja Vartanne-t hogy megszerezze Evisse lelkét. És hogy engem szabotáljon. - tette hozzá.
Adam: Ezt hogy érted?
Gabrielle: Régen történt, mielőtt még megszülettél volna, vagy az apád megszületett volna. - kezdte elgondolkozva. - Kaptam egy feladatot. 10000 tiszta léleknek kell megtalálnom és valóra váltanom az igaz szerelmét, hogy különleges hatalmat kapjak. Olyan hatalmat, amivel legyőzhetem Lucifert és felszabadíthatom a bukott angyalokat, akiket lépre csalt. Mint Vartanne-t. Lucifer rájött, hogy milyen közel járok a célhoz és közbe lépett. Evisse lenne az utolsó. - mondta csendesen.
Adam: Miért nem keresel valaki mást? - kérdeztem ingerülten. - Ha megkapnád azt a hatalmat, akkor legyőzhetnéd Lucifert és akkor vége lenne ennek az egész agyrémnek.
Gabrielle: Bár ilyen könnyű lenne! - sóhajtott. - De az az igazság, hogy olyan tiszta lelket, mint Evisse nem könnyű találni. Ha újat kellene keresnem, az azt jelentené, hogy meg kell várnom, amíg egy ilyen lélek születik, felnő és készen áll, hogy megtalálja az igaz szerelmet, úgy hogy a lelke ugyanolyan tiszta, mint amikor megszületett. Ez lehetetlen! Nem mondhatok le Evisse-ről.
Adam: És Lucifer Vartanne-t használja fel, hogy beszennyezze Evisse lelkét. - suttogtam.
Gabrielle: Ha Evisse beleszeret, akkor Lucifer szolgájába szeret bele, vagyis a lelkét a gonosznak adja. Ezt meg kell akadályoznunk!
Adam: -nunk? - kérdeztem döbbenten. - Nekem mi lenne benne a szerepem?
Gabrielle: Te lennél az igaz szerelem. - felelte.
Adam: Én? - kérdeztem döbbenten. - Én? Mármint... én és ő... tényleg... ez nem csak.... ő tényleg, én tényleg? - dadogtam. Gabrielle bólintott.
Gabrielle: Bízom benned.
Adam: Mit tegyek?
Gabrielle: Tartsd távol Vartanne-t Evisse-től. Ez nehéz lesz, mert ők... - elakadt. Megrázta a fejét. - ... az őrangyala volt és emiatt Evisse úgy érzi, mintha ismerné. - mondta végül. - De Neked távol kell őket tartanod egymástól. Csak ameddig Evisse ki nem mondja hogy szeret és te ki nem mondod neki. Ez nagyon fontos, Adam! Ki kell mondanod.
Adam: És Evisse? Ha rájön mi folyik itt? - kérdeztem aggódva.
Gabrielle: Az emberek nem tudhatnak az angyalok létezéséről.
Adam: És mi van velem?
Gabrielle: Vannak kiskapuk. - mondta titokzatos hangon. Közelebb lépett. - Adok Neked valamit, amitől különleges leszel. - suttogta és a homlokomra tette a tenyerét. - Mostantól, ha Evisse bajban van azt érezni fogod! - Adam, menj vissza hozzá! - suttogta és elengedte a homlokom.
A következő pillanatban ismét ott találtam magam abban a testben, ami börtönként zárt magába. De mintha megláttam volna a fényt az alagút végén. Az ő hangja vezetett ki. Egyre élesebbek lettek a hangok és egyre valódibb az érintése.




Evisse




Hirtelen azon kaptam magam, hogy Eric-ről beszélek Adam-nek. Aztán a szüleimről, akik folyton választások elé állítottak. Az egész kusza összevisszasághoz, ami ide üldözött Dear Valley-be. Még sohasem mondtam el ezeket a dolgokat senkinek. Néha még saját magamnak sem mertem bevallani őket.
De ez így más volt. Beszélni egy emberhez, aki talán nem is hallja amit mondok. Könnyű volt. Felszabadító érzés.
Evisse: És a dolgok, kezdtek nagyon is rutinszerűvé válni. Nem unalmassá, csak megszokottá. Mint amikor a kedvenc filmedet nézed, amit már százszor láttál, és kívülről tudod minden jelenetét, de akkor is szereted. Ilyen volt az életem. Kiszámítható és biztonságos. - suttogtam. - Amíg te és Stacie fel nem bukkantatok mint egy tornádó. - tettem hozzá nevetve. - És néha tényleg nem tudom hogy jó e ez nekem. De Stacie a barátom és te... - elhallgattam.
Az összekulcsolt kezeink többet árultak el minden szónál. Hirtelen Adam ujjai megmozdultak az enyémek között. Aztán a fejét is elfordította, a szemhéja meg-megremegett.
Megnyomtam a nővérhívót, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Stacie és Mrs. Cole beléptek a szobába.
Stacie: Mi történt? - kérdezte rémülten.
Evisse: Azt hiszem kezd magához térni. - feleltem izgatottan. Felkeltem hogy átadjam a helyem Adam édesanyjának.
A nővér is megjelent, neki is elmondtam hogy mit láttam. Melanie Cole közben a fia fölé hajolt és az arcát cirógatta.
Melanie: Adam? - szólongatta.
Nővér: Jó reggelt Mr. Cole? Hogy érzi magát? - kérdezte a nővér kedvesen, miközben ellenőrizte az infúziót.
Adam megpróbálta kinyitni a szemét, hunyorgott és morgott valami érthetetlen dolgot a sötétségről. Stacie elmosolyodott mellettem.
Adam: Evisse? - kérdezte rekedt hangon.
Azt hiszem a fülem tövéig elpirultam, amikor meghallottam hogy az én nevemet mondja ki először. A többiek megértő pillantása csak rontott a helyzetet.
Evisse: Igen? - kérdeztem és közelebb léptem.
Adam: Tényleg itt vagy? - kérdezte. Mosolyogni próbált, de úgy tűnt még ez is túl megerőltető neki. - Azt hittem csak álmodom.
Erre nem tudtam mit felelni. Szerencsére a nővér megmentett.
Nővér: Hogy érzi magát Mr. Cole? Érez fájdalmat?
Adam: Nem tudom... még nem igazán érzem a testemet. - felelte kábán.
Melanie: Emlékszel hogy mi történt, drágám?
Adam: Azt hiszem... leestem a lépcsőm. - felelte. - Mióta vagyok itt?
Melanie: Két napja. Beverted a fejed és agyrázkódást kaptál! Édesem, annyira aggódtam érted!
Stacie: A frászt hoztad ránk!
Adam bűnbánóan mosolygott, majd a szemei az enyémet keresték. Féltem, hogy mit fog mondani.
Evisse: Azt hiszem mennem kéne...
Adam: Ne, maradj! Maradj itt velem! - kérte és megpróbáld felülni.
Nővér: Mr. Cole! Azonnal feküdjön vissza! - kiáltotta. - Hívom az orvost, hogy megvizsgálja! Ha nem marad nyugton kénytelenek leszünk az ágyhoz kötözni! - fenyegette.
Adam: Ok, de ő itt marad! - rám kacsintott.
Stacie: Örülök neki, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz! - jegyezte meg fanyar hangon.
Melanie: Azt hiszem fel kéne hívnom apádat. Rettenetesen aggódik érted. Stacie, ugye elkísérsz drágám? - kérdezte mosolyogva.
Stacie: Hát persze! - felelte. A szemei ide-oda jártak köztem és Adam közt.
Mrs. Cole remekül kifundálta, hogyan hagyhat minket kettesben. A nővér is elment, hogy szóljon Dr. Benson-nak. Miután egyedül maradtunk, Adam felém nyújtotta a kezét. Közelebb léptem, de nem érintettem meg.
Adam: Még mindig haragszol. - mondta szomorúan. - Látom az arcodon.
Stacie: Miért? Mit hittél? Hogy a halálközeli élményed majd elfeledteti velem, hogy egy másik nővel találtalak? - kérdeztem dühösen.
Adam: Meg sem engedted, hogy megmagyarázzam? Ha hagytad volna, most nem lennék itt...
Stacie: Ezzel azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás?
Egyre inkább felmérgesített. Szerettem volna hozzávágni valamit, ha történetesen nem feküdt már volna egy kórházi ágyon, bekötözött fejjel.
Adam: Nem, azt akarom mondani, hogy még mindig az alapján ítélsz meg, aki régen voltam és nem az alapján aki most vagyok.
Kényelmetlenül éreztem magam.
Evisse: Rendben. Magyarázd el! - vetettem oda türelmetlenül.
Adam: Bianca azért volt nálam tegnap reggel, mert bajba került. Egy részeg pasas erőszakoskodott vele. Nem mondom, hogy nem az ő hibája volt, de akkor sem hagyhattam, hogy... - elhallgatott. - Nem vihettem haza, mert az apja egy állat. Megverte volna!
Evisse: Ezért inkább befektetted az ágyadba...
Adam: Igen, mert félt egyedül maradni!
Evisse: Milyen megható! - jegyeztem meg fagyos hangon. - És nem történt köztetek semmi?
Adam: Nem!
Evisse: Tudod... ez nem túl hihető történet.
Adam: Nem fogok könyörögni hogy elhidd! - felelte. - De nem mondok le rólad!
A szívem nagyot dobbant attól, ahogy a beszélgetés hirtelen irányt váltott. Nem tudtam mit felelhetnék erre és azt hiszem el is pirultam. Ekkor belépett a doktor és engem kiküldtek a vizsgálat idejére. Miközben a folyosón várakoztam, egyre az Adam, által előadott kétes történet járt a fejemben. Mi van ha igazat mond? A régi Adam-ről nem tudtam volna elhinni, hogy megment egy lányt, felviszi magához, az ágyába fekteti és nem csinál vele semmit. De az új Adam... Hiszen velem is ezt tette! Megmentett! Felvitt a lakásába és nem történt semmi! Miért vagyok ilyen ostoba? Meg kellett volna hallgatnom. El kell mondanom neki, hogy hiszek benne...bennünk.
Mikor a doktor kilépett a nővérrel, azonnal az ajtó felé iramodtam. Talán van még pár percem, amíg Stacie és Mrs. Cole visszaérnek.
Dr. Benson: Csak pár percet maradhat. - mondta csendesen, jóindulatú mosollyal az arcán. - Erős gyógyszert kapott, amitől hamarosan aludni fog.
Bólintottam majd beléptem a szobába. A redőnyt már felhúzták, de a sötétítő még mindig kizárta a fényt.
Evisse: Mit mondott a doki? - kérdeztem és az ágya szélére ültem.
Adam: Néhány nap és haza mehetek.
Evisse: Az jó.
Mosolyogva bólintott és a szemei lecsukódtak. Úgy tűnt, a beszélgetésünkből nem lesz semmi.
Evisse: Szeretnéd hogy este visszajöjjek?
Adam: Ühüm.
Evisse: Akkor vissza jövök. - ígértem meg. - Most viszont mennem kell, mert Marie egyedül van az üzletben.
Adam bólintott, majd a szemei hirtelen kipattantak.
Adam: Evisse?
Volt abban valami varázslatos, ahogyan kimondta a nevem.
Evisse: Igen?
Adam: Ne állj szóba idegenekkel, kérlek! - a szemei aggodalmasak voltak. Bólintottam. - Ígérd meg, hogy nem állsz szóba idegenekkel! - nyomatékosította.
Evisse: Ígérem!
Adam: Akkor jó! - suttogta és a szemei lecsukódtak.
Néztem pár percig ahogyan alszik, majd csendben betettem magam mögött az ajtót. Stacie és az édesanyja éppen akkor fordultak be a folyosón. Elmondtam nekik, amit az orvostól hallottam, majd elbúcsúztunk.
Amint kiléptem a kórház ajtaján máris visszavágytam hozzá.




Vartanne



Egy üres lakásban ébredtem fel, emberi életem első napján. Meztelenül. Az egyetlen dolog, amit a lakásban találtam egy nagyobb méretű aktatáska volt, benne egy váltás ruha, egy Ducati kulcsai és több ezer dollár készpénz.
Miután felöltöztem, a fürdőbe menten. A mosdó fölött apró kerek tükör lógott, csak az arcomat láttam benne. Kék szemeim és barna kócos hajam volt. Az állam hegyes, az ajkaim teltek. Úgy gondoltam a külsőm kifejezetten előnyös. Vajon tetszeni fogok Evisse-nek? Korai volt még ezen rágódni, rengeteg elintéznivalóm volt még.
Halálra rémültem a motor láttán, nem voltam benne biztos, hogy túl fogom élni életem eslő napját. Ám meglepő módon, úgy tűnt a motorvezetés a génjeimbe van kódolva. Portlandben voltam, így betértem egy ruhaüzletbe és vettem néhány ruhaneműt magamnak. Egy bakancsot, egy farmert, alsóneműket és egy bőrdzsekit. A kasszánál megakadt a szemem egy fekete napszemüvegen. Azt is a többihez csaptam. Vásárlás után kellemetlen érzéssel a gyomromban indultam tovább. Rájöttem, hogy éhes vagyok. Ijesztő volt embernek lenni, kiszolgáltatva egy emberi test korlátainak és szükségleteinek.
Vettem egy szelet pizzát egy gyorsbüfében és ásványvizet. A pizzának jó íze volt, de a buborékos víz csípte a nyelvem. Ki is húztam a listámról.
Következő utam egy könyvesboltba vezetett, ahol térképet vettem. Szégyen szemre elfelejtettem merre van Dear Valley. Mire ezzel is megvoltam, sötét lett azért visszamentem az üres lakásba. Nem tudtam mit fogok csinálni reggelig, de az utcán sem akartam maradni.
Leültem a puha padlószőnyegre és tervezgetni kezdtem. Lakást kell szereznem Dear Valley-ben és bútorokat. Találkoznom kell Evisse-szel és a bizalmába kell férkőznöm.
Másnap reggel a földön fekve ébredtem, rémas fájdalommal a hátamban és a nyakamban. Hirtelen elsődleges céllá vált hogy ágyat találjak magamnak. Odakint még sötét volt, de lementem az utcára. Nem bírtam tovább várni és útnak indultam Evisse-hez.
Egy útszéli motel aprócska éttermében reggeliztem, néhány kilométerre a kisvárostól. Ekkorra már megvirradt, de az ég szürke és felhős volt. Sietnem kellett.
Nem tudtam hol kezdjek neki a lakáskeresésnek, ezért behajtottam a kopott benzinkúthoz és vettem valami tisztítószert a motorhoz, hogy legyen okom kifaggatni a kutast, a helyi lakáslehetőségekről. A férfi két címet adott meg, én azonnal az Evisse-hez legközelebbihez hajtottam. A főutcán volt, nem messze Marie boltjától. A lakás alatt apró méterárú bolt kapott helyet, a bolt fiatal tulajdonosa adta ki, mivel a feleségével kertes házba költöztek. Megállapodtunk a bérleti díjban. Szerencsére azonnal elfoglalhattam a lakást. A berendezés kissé hiányos volt, de legalább volt ágyam. Ekkor már reggel nyolc óra fele járt.
Eleve Marie üzlete előtt parkoltam, így ott vártam Evisse-re. Amikor megláttam, a szívem vad dörömbölésbe kezdett. Gyorsan elfordultam, mert attól féltem, az arckifejezésem megrémítené. Végre látni fog, tudni fogja hogy itt vagyok. Ember vagyok, igazi ember!